the Robin Hood experience

Szerdához képest a csütörtök már nem sikerült olyan "tevékenyre". Két óra az egyetemen, tanulás otthon, majd készülés az esti partyra. (Igen jól olvastátok, és mire ez a bejegyzés megjelenik a blogban, már képeket is láthattok.) Már napokkal ezelőtt megvettem a jegyet, szóval nem volt lehetőség visszatáncolásra. Nem igazán voltam hangulatomnál, és a megírandó esszéim sem dobtak fel túlzottan, de talán éppen ezért kellett kimozdulnom.

Az egyetemen amúgy minden a régi, Nottinghamben egyre hidegebb van, a lakótársaimmal egyre kevesebbet látjuk egymást: mindenki el van foglalva a saját dolgaival. A koreai lányok naphosszat a szobájukban ülnek, ki sem mozdulnak, vagy ha mégis, nem igazán szólnak nekünk előre, hova is mennek. Egyikük most éppen Velencében van. A spanyolok még mindig a mediterrán időbeosztás szerint élnek, az amerikai lány pedig még mindig nagyon izgatott kb. mindennel kapcsoltban.

Izgatottsága amúgy rám is rámragadt, úgyhogy ahogy telt az idő, és közeledett az este, egyre lelkesebb lettem én is. Eddig meglehetősen távol tartottam magam a "rendes" cluboktól, úgyhogy nem nagyon tudtam mire számítsak. Mindenesetre kirittyentettük magunkat és belevágtunk az éjszakába. Ez a James Bond theme amúgy meglehetősen jónak bizonyult. Valahogy konszolidálta az embereket, mindenki visszafogottabbnak tűnt, legalábbis egy ideig. Amúgy a bulit főleg nemzetközi diákoknak szervezték, bár a spanyol dominancia meglehetősen kiütközött. Ha akartad, nyíltan kifejezhetted nemzetiségedet: a szervezők zászlókat osztogattak, mindenki kiválaszthatta a sajátját és felragaszthatta valami jól látható helyre. Nem túl meglepő módon magyar zászlót nem is volt olyan egyszerű keríteni. Ez eléggé rosszul érintett, de aztán valahogy mégis megoldódot a dolog. (A buli végére amúgy ez az egész vesztett a jelentőségéből.)

Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem. Oké, a zene szörnyű volt, de én elég nehéz eset vagyok, talán lejjebb kellene adnom az elvárásaimból.







 

Az elmúlt pár, kevésbé sikeres nap után úgy érzem, nagyon megérdemeltem ezt a szerdát.
Nem történt velem semmi egetrengető, csak szimplán jól éreztem magam a bőrömben.

Az egyetemi napom egy meglehetősen érdekes szemináriummal indult Max Weberről. És itt megragadom az alkalmat, hogy ünnepélyesen megfogadjam, hogy soha többé nem fogok hangosan felkuncogni corvinusos előadásaimon, amikor váratlanul felbukkan a német zseni neve. Mert tényleg zseniális volt, olyan dolgokat látott előre, amit sokan még akkor sem sejtettek, mikor már ott volt az orruk előtt. Szóval Max Weber tényleg nagyon adja.

Ahogy Machiavelli fejedelme sem olyan egyértelműen gonosz, mint első olvasatra tűnne. Persze kell ehhez az előadóm hihetetlen intellektuális vonzereje is, meg maga az egész szemináriumi légkör. Gondolom, rájöttetek már, de tényleg nagyon élvezem ezeket a politikai filozófiával foglalkozó órákat. Érzem, hogy valahogy van értelme annak, amit tanulok, akkor is, ha a legtöbb gondolkodó már hosszú évszázadok óta porladozik valahol.

Ma arra is volt lehetőségem, hogy az egyik csoporttársammal közösen készülgessek egyik órámra. Persze főleg Magyarországról és Lengyelországról csevegtünk (a lány családja lengyel), de nem éltem meg elvesztegetett időként, sőt! Az a "baj" itt, hogy kb. mindegy mit csinálsz, tuti, hogy tanulsz belőle valamit. A legbanálisabb beszélgetések is értékesek "tanulmányilag", mert angolul vannak. A legbutább reklámokat is érdemes végignézni, mert addig is angolozol. Így aztán lelkiismeretfurdalást tényleg csak meglepően kevés dolog tud okozni.

Délután beiktattam némi shoppingolást (na jó, ez azért lelkiismeretfurdalás-gyanús), könyvesboltozást, könyvtározást, hogy hazaérve teljes lelki nyugalommal lazulhassak némi sajtostésztával és Meredith Grey életének legújabb bonyodalmaival.
 

Szüleim még november 3-án feladtak nekem egy csomagot, hogy az a születésnapomig megérkezzen a messzi királyságba. Én persze hivatalosan nem tudtam a csomag érkezéséről, de azért sejtettem a dolgokat, így rendszeresen csekkoltam a postaládát, hátha ráakadok valamiféle postai értesítőre a csomag kiszállításáról. Hiába volt minden igyekezetem azonban. Az értesítő valamelyik lakótársam jóvoltából elkeveredett, és csak tegnap (november 14.) kaptam kézhez. A papír tanúsága szerint a küldemény már november 8-án megérkezett, és pontosan egy hetem volt rá, hogy elhozzam az elvileg helyi postahivatalról. Az egy hét november 15-én, azaz ma járt le.

Így nem volt más választásom, minthogy reggel -még az egyetem előtt- érte menjek: mint később kiderült, a világ végére. A local delivery office ugyanis kb. 40-50 perc buszozásra van,és akkor még nem kalkuláltam a sétálgatást elhagyatott gyártelepek, raktárépületek és lerakatok mellett. A nottinghami Kőbánya: félig meddig már el is voltam készülve, hogy mindjárt szembe jön a 168 E. De nem jött ott szembe éppen semmi, és senki.

Ahogy ez lenni szokott, a postán nem találták meg a csomagot. (Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy azóta úton van Magyarországra, remélem, jól utazik.) Elkérték a telefonszámom, hogy majd felhívnak, ha kiderítették, mi a helyzet. Mindezt persze az angol ügyintézés szokásos módján: mosolyogva, kedvesen, de borzalmasan lassan. Eléggé szívemre vettem a dolgot: már úgy elképzeltem, hogy a visszautat csomagostul teszem meg... Tehát, emberkék, ha bármit akarnátok küldeni nekem, mindenképpen konzultáljunk előre, mert ezeknél a királyi postásoknál sosem lehet tudni.

A nap hátralevő része hasonlóan jól telt, úgyhogy ezt ne is ragozzuk tovább.
De a mai kóruspróbán végre sikerült beszédbe elegyednem a többi taggal, ami azért a művek közötti pár perces szünetekben elég jó teljesítmény. Egy idősebb bácsival megegyeztünk, hogy az angolszász karácsonyi dalok túlságosan vidámak és giccsesek a mi ízlésünknek, viszont a tradicionális carol service-s dalok mindkettőnk kedvencei. (God rest ye Merry, Gentlemen - Ha úgy döntötök, hogy meghallgatjátok, a cambridge-i Kings College Chapel kórus előadásában tegyétek!)

Nem jellemző rám, hogy egy-egy tanárról, professzorról, előadóról alkotott véleményem befolyásolja a teljesítményemet az adott tantárgyból. Alapjáraton nem nagyon érdekel, miféle szerzet próbál okosítani: tanulom becsülettel, amit kell. Ezzel a mentalitással lehetett átvészelni -kisebb-nagyobb sikerrel- pár corvinusos előadót, vagy éppen vargás tanárt.
Anglia azonban ezen is csavart egyet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ellenszenvet képes belőlem kiváltani bárki tulajdonképpen csak azért, mert eszméletlenül szűklátókörű.

Az Európai Unió története órámra - legyen az előadás, vagy szeminárium-, már eleve borús hangulatban megyek be. Változásra nincs remény: hiába minden próbálkozásunk, minden szemináriumi (ellen)véleménykifejtésünk, euroszkepticizmus-ölő Szent György lovagunk oda se bagózik. Azon, hogy nem hagy minket beszélni, már úgy nagyjából túltettem magam. De hogy ferde szemmel nézzenek ránk csak azért, mert más a véleményünk, és nem zabáljuk fel kritika nélkül az egész uniós propagandát... Na ez már sok. AZ órákra nem is nagyon készülök, mert nincs értelme. Előadáson tisztességesen jegyzetelek, néha még vissza is olvasgatom a leírtakat. De hogy én plusz energiát öljek abba, hogy egy olyan szemináriumra készüljek fel, amin nem hagynak "kibontakozni"?... Felejtős. Van jobb dolgom is.
Például az, hogy hétfő este open mic night-ra menjek. Vagy várjatok... Jah, hogy ma senki nem akart velem jönni? Óh, hát kellemetlen. De valljuk be, hogy az X faktor legújabb adását nézni tényleg minőségibb időtöltés, mint pár ismerős-baráttal beszélgetni és rosszabb-jobb élő produkciókat hallgatni-nézni karnyújtásnyira a színpadtól. De kinek a pap, kinek a papné.
 

Vasárnap baromi nehéz felébredni. Na jó, a felébredéssel még nincs is akkora baj, de a felkeléssel már annál inkább. Húz az ágy, nem igazán inspirál semmi sem arra, hogy komolyan vegyem a napot, mert a vasárnapok általában laposak, persze pozitív és pihentető értelemben.

Úgyhogy kb. délig heverésztem, ami nem is volt akkora időpocsékolás, tekintve, hogy végre végigolvastam Ian McEwan remekét, az Atonement-et. Azt elismerem, hogy Robbie és Cecilia vidámnak éppen nem nevezhető szerelme nem segített nagyobb lendületet venni a nap további részéhez, de azért csak egy már "majdhogynemklasszikusról" van szó. (A könyv fantasztikus: mindenkinek ajánlom, még akkor is, ha már láttátok a filmet.)

Örömmel jelenthetem viszont, hogy az Agnes Obel koncert kritikája hamarosan teljesen elkészül. Ha minden igaz, holnap valamikor már olvashatjátok is az onstage.blog.hu/ oldalon.

Amúgy meggyőződésem, hogy nem csupán én vagyok ludas abban, hogy a vasárnapok olyanok, amilyenek. Talán a Forma 1 az, ami előre predesztinálja a hét utolsó napjának végtelen unalmát. De a motorok zúgása tökéletes háttérzaj némi Platón-esszé kidolgozgatásához, vagy éppen a Sztálin-beadandó tervének felvázolásához.

Az internettel megint problémáim adódtak,úgyhogy holnap egy hosszú könyvtári ücsörgésnek nézek elébe.
 

És ez is eljött: tinédzser éveim a mai nappal hivatalosan is lezárultak. Kár, mert ez eddig olyan jó kifogás volt minden elkövetett hülyeségért, nem mintha ez olyan jellemző lett volna rám.

A nap meglehetősen csendesen telt: a lakótársaim nagy része utazgat, így üres volt a ház, csak egy páran maradtunk, és mi sem pattogtunk túlságosan. A reggelem különösen jól indult, mert az ajtóm előtt egy nekem címzett csomag várta, hogy közelebbről is megszemléljem. Az ajándékozó Ha volt, kedvenc (és egyetlen) amerikaim. Kaptam tőle, sálat, sapkát, kesztyűket, ami tulajdonképpen vicces is egy kicsit, mert kaliforniaiként képzelem, hogy nem túl sok meleg holmit vásárolt még életében. Szóval neki is élmény lehetett, nem csak nekem. Most persze kezdhetek agyalni, hogy én mivel lepjem meg majd a szülinapján...

Amúgy igyekeztem előnyt kovácsolni abból, hogy meglehetősen egyedül töltöttem a nap nagy részét. Ákost hallgattam, Atonement-et olvastam, dolgoztam a platónos beadandómon, ebédet főztem, válaszolgattam a felköszöntésekre, készülgettem a jövőheti óráimra, megvettem a vonatjegyet a lutoni reptérre. És közben próbáltam nem túlságosan izgatott lenni az esti mozizástól. A film: Wuthering Heights, a legújabb verzió, és az első, amelyben Heathcliffet nem "fehérember" játssza.

Én sejtettem, hogy nem mindennapi moziélmény lesz, de azért erre én sem számítottam. A rendezőnő odapakolta elénk a teljes yorkshire-i tájat, esővel, sárral, széllel, hóval, élő és döglött állatokkal, kosszal, mocsokkal, hideggel. Mindezt teljesen némán, zenei aláfestés nélkül. Nem is csoda, hogy sokan félúton feladták, és elhagyták a mozitermet. Nagy megkönnyebbülésemre az ausztrál Natalie (akit már az Agnes Obel koncertre is "bepaliztam") hősiesen tűrt, bár a film végén nem rejtette véka alá nem éppen pozitív véleményét. Azt belátom én is, hogy valószínűleg nem ez az a verzió, amit meg kellene néznie az embernek, ha az első Üvöltő szelek filmélményére készül. De én már nem egy változatot láttam, és bár Ralph Fiennes mindvégig a legtökéletesebb Heathcliff marad a számomra, ez a film annyira "más" volt, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. És ki tudja, holnapra talán már azt is el tudom dönteni, hogy utáltam-e vagy imádtam.
 

Már vagy két hete figyelgetem a kabátjaikra kis, piros virágokat tűző embereket. Kezdetben csak elvétve láttam őket, de aztán megszaporodtak, és engem egyre inkább frusztrált, hogy mi is lehet ennek a hátterében.

Tipikus pártoskodó magyarként először valami politikai identitást jelző dologra gondoltam, és ezért nem nagyon mertem nekiszegezni a kérdést ártatlan járókelőknek: tessék csak mondani, mit jelent a virág, amit viselni tetszik? Aztán mégiscsak összeszedtem magam, mert a helyzet egyre tűrhetetlenebbé vált. És akkor némi helyi segítsége után leesett a kétfilléres: hát ezek pipacsok! Éppen olyan pipacsok, mint amik a flandriai csatamezőkön nyíltak az első világháború alatt. ÉS akkor összeállt a kép: mert tudtam én, hogy november 11-én ért véget hivatalosan az első világháború a német fegyverletétellel, és a fegyverszünet aláírásával, de az valahogy kimaradt, hogy ez ekkora ünnep itt Angliában, és a Commonwealth összes többi országában is.

Az utcákat egyenruhás háborús veteránok járták a pipacs-kitűzőket árulva és így pénzt gyűjtve például az Üdvhadsereg javára. Sokáig gondolkodtam, vegyek-e én is pipacsot. Mert egyrészt nagyon jól mutatnak, másrészt pedig én is elismerem az első világháborúban harcolt brit katonák hősiességét. Ugyanakkor mégis csak ellenünk harcoltak, még ha nem is közvetlenül. És egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy valami tisztán brit dolgok viseljek, amikor nyilvánvalóan és visszavonhatatlanul megbuktam a brit állampolgársági teszten? E komoly identitásválságot végül úgy oldottam meg, hogy eldöntöttem, ha valaha huzamosabb ideig (és ez alatt éveket értek) élek majd Angliában, feltétlenül beszerzek
egy időtálló, fémből készült pipacsot. Addig azonban csendes megfigyelőként veszek részt a Remembrance Day-hez kapcsolódó szokásokban.

Ha az embernek hirtelen mindenféle nemzetközi barátja-ismerőse akad, akik ráadásul vadul utazgatnak szerte Európában, nem egyszerű megszervezni némi születésnapi összejövetelt. Hogy senki se maradjon ki, 20. születésnapom ünneplését már csütörtökön megkezdtük egy meglehetősen fárasztó és munkás, könyvtárban eltöltött nap után.

Sok-sok sms, facebook üzenet és telefonhívás eredményeként népes kis csapatunk eljutott a Red Hot World Buffet nevű helyre, ahol aztán annyit ehettünk, amennyi csak belénk fért karibi tengeri herkentyűktől a nagyon csípős mexikói illetve kínai ételeken át egészen a szokásos pizzáig. Hogy mennyire hasonlítottak ezek a fogások az adott országban készült prototípusokhoz, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Nyilvánvalóan mindenből az erősen europanizált változatot kapjuk itt, máskülönben szerintem fele annyian lennének oda például a thai dolgokért. De ez csak feltételezés.

Az este nagyon jól sikerült, legnagyobb örömömre a pincérek némi mentolos csokival kedveskedtek nekünk. Ez persze rögtön eszembe juttatta, hogy feltétlenül be kell szereznem egy doboz After Eight-et, mert anélkül nincs teljes UK-experience.
 

Örömmel jelenthetem, hogy a mai nappal elkészültem életem első angol nyelvű egyetemi beadandójával. Nem volt egyszerű menet, de ugye szeretjük a kihívásokat. (Meg aztán sok választásom sem volt: ha teljesíteni szeretném ezt a félévet, a minimum, hogy jól összerakom ezeket a dolgozatokat.)

Ha nem bánjátok, megosztanék néhány infót a dolgozattal kapcsolatban, elvégre is nem minden nap írja meg az ember élete első angol beadandóját. (Ha ismételném magam, bocsánat.) Szóval a tantárgy neve Contemporary European Politics, ami amúgy a kezdeti érdekesebb témák után most már kísértetiesen hasonlít az első féléves corvinusos A politikatudomány alapjai című tárgyhoz. (Most nem azért, mintha az annak idején nem lett volna izgi, de másodjára azért már tényleg elveszíti a varázsát.) A beadandó témája pedig: "The Cold War division may have ended but Europe is just as divided by new political, social and cultural differences."-discuss. Ez egy tipikusan olyan esszé lenne, ahol színt kell vallanod, és vagy az állítás mellett vagy az állítás ellen érvelned. Ebben én sohasem voltam jó, szóval nagyon diplomatikusan megkerültem a túlzottan sarkos véleménynyilvánítást, és helyette érvek és idézetek garmadájával próbáltam elérni a kellő hatást. Hogy ez sikerült-e, majd valamikor múlva derül ki, amikor is remélhetően hivatalos, és megalapozott visszajelzést kapunk a munkánkról.

A mai produktivitásomnak persze "ára" volt: sajnos le kellett róla mondanom, hogy belevessem magam a szerda éjszakába és Nottingham legdiszkósabb, legmesterkéltebb helyén feszengjek mindenféle mainstream slágerre. Szórakozás akadt így is: hálistennek elég népszerű lakás vagyunk, a szomszédok gyakran átugranak egy kis dumcsizásra. Szóval olyan ritkán fordul elő, hogy teljesen magadba fordulva töltsd az estét, habár "akadémiai" szempontokból néha bizony ez jobb lenne.
 

Ahhoz képest, hogy az email, facebook, msn és a többi technikai csoda gyermeke vagyok (különösen mióta hátrahagytam kis hazámat benne a számomra legfontosabb emberekkel), egész sokat járok postára. Képeslapokat, néha leveleket küldök, intézkedem. Vagyis intézkedném, ha az angol hivatalnokok picit csipkednék magukat.
Már-már vérforraló nézni, ahogy hihetetlen nyugalommal, és kényelemmel tesznek-vesznek a pult mögött, ügyet sem vetve arra, hogy egyre nagyobb tömeg verődik várva sorára. És itt a lényeg: az emberek türelmesen várnak, nem tolonganak, elvannak, mint a befőtt. És ez a hivatalnokok egyetlen szerencséje: mert ha a vevő nem siet, az eladó minek strapálja magát.
Én persze igyekszem taktikázni, és olyan időpontokban menni, amikor talán nincsenek annyian (ebédidő, tea time etc.). Ha mégis várnom kell, igyekszem hasznosan tölteni az időt: nézegetem a londoni olimpiára készített plakátokat, fontolgatom, hogy vegyek-e 5 fontért egy speciális kiadású egyfontost... Vagy csak egyszerűen fülelek a közelben álldogálók beszélgetésére. Amúgy az utca emberével még mindig problémáim vannak, már ami a megértést illeti. Nyilvánvalóan több időre lenne szükségem, mint három hónap, hogy minőségi karattyolásokat tudjak folytatni a random módon felbukkanó idős nénikékkel.
 

A hétfő még jobbára a koncert és az utazás lelki illetve fizikai kiheveréséről szólt. Különösen jól jött, hogy aznap nem voltak óráim, így szép nyugisan kipihenhettem magam. Remélem, a Central Backpackers Hostel hidege nem fog mély nyomokat hagyni bennem, bár a torokfájás már játszik, és a fáradság sem annyira normális már.

Azért a mai nap sem telt el megoldandó problémák nélkül. Valami szerencsétlen véletlen folytán elromlott az internet az egész lakásban, így ügyes-bajos dolgaim intézéséhez be kellett mennem az egyetemre. Úgyhogy fogtam szépen a laptopomat, felpakoltam néhány könyvet meg jegyzetet és befészkeltem magam az egyetem Newton Buildingjének aulájába. Persze egy aulában nem éppen egyszerű otthonos tanulókörnyezetet kialakítani, de volt segítségem. Késő délután lévén-mint rendesen- az emeleti termek egyikében valaki zongorán gyakorolt. Kezdetben még ragaszkodott a klasszikus vonalhoz: Chopint, Lisztet (!) játszott, de aztán jöttek a "banalitások". Yann Tiersen, Pirates of the Caribbean, Rivers flow in you a Twilightból. (Ugye, milyen tájékozott vagyok a témában?) Mindenesetre megadta az alaphangulatot.

Az internet adta lehetőségeket kihasználva szüleimnek is bemutattam a Newton csillogó villogó auláját, majd folytattam temérdek beadandóm egyikének kidolgozgatását. Amúgy áldom az első féléves szakmai kommunikáció óráimat, ha azok nincsenek, most nem sok fogalmam lenne a Harvard-rendszerről meg a hivatkozásokról úgy általában.
 

Amikor valaki azt mondja: "erre nincsenek szavak", az a legegyszerűbb esetben két dolgot jelenthet. Vagy nem akarja venni a fáradtságot, hogy mégiscsak elmondja, leírja, mit látott, hallott; vagy egyszerűen valóban úgy érzi, a szavak nemhogy nem segítenek közvetíteni az élményt, hanem el is rontják azt. Ezért nehéz a kritikusok kenyere, nekik hivatalból kell minden egyes alkalommal arra szorítaniuk magukat, hogy véleményt formáljanak, és igen, szavakból.

Hogy mire fel ez a hosszú intro? Hát arra, hogy a mai napon én és egy ausztrál ismerősom a nyakunkba vettük a világot, elutaztunk egész Birminghamig, hogy élőben láthassuk Agnes Obelt. Egy hihetetlenül tehetséges, gyönyörű, de ugyanakkor félénk és naiv dán énekes-dalszerzőt.

Persze ha már ott voltunk, nem hagyhattuk ki a birminghami városnézést sem. Meg kell valljam, bizonyos értelemben kész felüdülés volt ez a csúnyácska iparváros Oxford és Cambridge után, hogy a Yorkshire Moorst ne is említsem. Sok angol film köszönt vissza a gyárépületekről, a vasárnap lévén elhagyatott munkáskörzetekről.

Gazdagság azért itt is van, vagy itt van csak igazán. Birmingham híres Jewellery Quarteréről, ahol megpróbáltak nekünk eladni pár órát potom 2000 fontért.

Birminghamben az a legjobb, hogy sosem tudhatod, éppen mi "jön veled szembe". A város kész káosz: csúnya szocreál irodaépületekről a magas toronyházakig, gótikus hatású templomoktól az ultramodern bevásárlóközpontokig, mint például a The Bullring.

A sok mászkálás után hamar elfáradtunk, úgyhogy délután 3 óra felé becsekkoltunk a szállásunkon. És ekkor megkezdődött az "őrület". Kiderült, hogy a helyet ausztrálok és magyarok működtetik! Azért valljuk bele, elég kicsi a valószínűsége annak, hogy egy ausztrál és egy magyar éppen egy olyan backpacker-hostelt fog ki, amit a földijei üzemeltetnek. Én persze totálisan össze voltam zavarodva. Olyan magyartalan mondatok hagyták el a számat, hogy én magam szégyenkeztem miattuk. De ez azért érthető is: egész álló nap egy totál brit közegben mozogtam (meg amúgy kb. az elmúlt 2 hónapban is...), ráadásul azért csak tekintettel kellett lennem azon jelenlévőkre is, akik nem értik gyönyörű anyanyelvünket. Így utólag belegondolva, tök egyszerűen előadhattam volna a már évek óta Angliában élő magyart, kb. senkinek nem tűnt volna fel... A szállásról még annyit, hogy olcsó volt, angol mértékkel mérve nagyon olcsó, így azt hiszem, a részletektől megkímélnélek benneteket. Mindenesetre eszméletlenül jó volt otthon lezuhanyozni...

És akkor a koncert: bármilyen nehéz is lesz ez nekem, a koncertről kritika fog születni, mely hamarosan elérhető lesz awww.onstage.blog.hu oldalon. Csak egy kis türelmet kérek Tőletek.




 

Mióta szerencsém volt a V for Vendetta című filmhez, különös módon kötődöm a Guy Fawkes Nighthoz, bár mint kiderült, teljesen máshogyan, mint az angolok itt.

Szóval némi basic history, bár azért próbálok nem túl terjengős lenni, elvégre is olvasóim magyarok, ami az esetek nagy többségében világátlagon felüli egyetemes történelmi tudást jelent. Tehát Guy Fawkes tagja volt annak a katolikus összeesküvésnek, ami az 17. század elején szerveződött  a többnyire protestáns-anglikán I. Jakab ellen. A Gunpowder Plotként elhíresült szervezkedés élén Robert Catesby állt, az ő agyszüleménye volt a Lordok Házának felrobbantása, vagyis hát a robbantási kísérlet, ami a legutolsó pillanatban meghiúsult. Hogy hogy nem, Guy Fawkes volt az, akit a hatóságok lefüleltek, és az ő kivégzése az, amit eredetileg november 5-én ünnepelnek a britek. (nomeg azt, hogy szeretett uralkodójuk megúszta a merényletet.)

Persze az én szememben Guy Fawkes egybeolvad a V for Vendetta főszereplőjével, aki igazi úriember, a művészetek nagy kedvelője, a zsarnoki rendszer ellensége.

De november 5-e itt nem erről szól, hanem a gigantikus méretű tűzijátékokról, a sörről illetve almaborról, és természetesen a vattacukorról. Mondhatni: igazi proliünnep. Nem hiányozhatnak persze a sergők, forgók sem, anélkül az angolok nem is tudnának mulatni.

(Csak úgy margóra: hát nem okosabb ősszel tűzijátékozni, amikor a nedves fű csak nagyon nehezen fogna tüzet, és a nyári viharok valószínűsége is kicsi? Javasolom augusztus huszadika elhalasztását novemberre....)

 U.i.: Csináltam egy két videót, de annyira nem vagyok profi,hogy ide töltsem fel őket, szóval megpróbálom posztolni őket facebookra.
 

Új emberekkel ismerkedni azért is jó, mert folyamatosan saját dolgaid, életed átgondolására ösztönöznek. Nem kell itt feltétlenül sorsdöntő találkozásokra gondolni, elég egy érdekesebb beszélgetés. Ez történt velem ma.

Norvég ismerősöm, Selma jóvoltából ma lakótársaimmal együtt hivatalos voltam egy angol házibuliféleségre, ami persze nem úgy alakult, ahogy én elképzeltem (rajtunk kívül csak ketten voltak a nagy bulin: a házigazdák), de ettől függetlenül meglehetősen érdekesre sikeredett. Hogy miért? Legfőképpen azért, mert a házigazdák mindketten fotográfiát tanulnak, és ez azért feldobja a személyiségüket. Pláne úgy, ha ehhez még nagyadag magabiztosság is párosul. Így történhetett meg az, hogy több, mint másfél óráig beszélgettem az egyikükkel élete eddigi nagy élményeiről, melyekhez egy hat hónapos ugandai kiruccanás is hozzátartozott.(Hogy akkor Új-Zélandot, Olaszországot, Párizst meg Görögországot ne is említsük.) Fotósként járta az ország szegényebbnél szegényebb vidékeit, hogy felhívja a Nyugat figyelmét az ottani problémákra.

Persze nyilván nem olyan érdekes nektek egy totál random idegenről olvasni, szóval ejtem is a témát. Csak azt akartam érzékeltetni, milyen egyénekkel is hoz össze a véletlen.

Anglia egyébként még mindig újra és újra meglep. Például, hogy mennyire kulturált a tömegközlekedés. Nincs BKV-s tolongás, a buszsofőrök igazi úriemberek, a buszok tiszták, és többé kevésbé pontosak. Így már nem is tűnik olyan soknak az az összeg, amit ki kellett adnom háromhavi bérletért.

 

Hosszabb szünet után újra előkerülnek a papírcafatok, hogy digitalizálódva picit maradandóbb formában adják hírül, hogyan tengetem mindennapjaimat Nottinghamben.

Persze a "tengetem" igét többen bizonyára vérforralónak találjátok, hiszen az eddigi bejegyzések nem éppen arról tettek tanúbizonyságot, hogy annyira siralmas lenne itt a helyzetem. Pláne akkor, ha reggelente a long-tailed Bushtit csiripelésére ébredek. "Gyengébbek" kedvéért, ő az őszapó. És igen, ezzel elérkeztünk egy meglehetősen problematikus kérdéshez, mégpedig az angoltudásommal kapcsolatban. Az egyértelmű, hogy inkább az érzékelem itt, hogy mi mindent nem tudok, nem pedig azt, hogy mi mindent igen. De azért vannak specifikus területek, amik kifejezetten nem mennek. A foci-szaknyelvet már említettem, de ugyanúgy nehézségekbe ütközök, ha állatokról, ételekről, magyar történelemről vagy éppen zenéről (!) kell beszélnem. (Persze a felsorolás nem tartalmazza az űrtechnológiát vagy éppen a génsebészetet, de oda se neki.)

Persze a lényeg, hogy Marxot nagyon vágom, és a mai műhelyfoglalkozáson is tudtam követni a dolgok menetét, annak ellenére, hogy bizony öttől hétig szünet nélkül nyomatják nekem az okosabbnál okosabb dolgokat ánglisul. De talán következő héttől át tudom simlizni magam egy hamarabbi idősávba.

U.i.: Remélem, hogy ti is bullshitnek olvastátok először a madár nevét.)




 

Fárasztó és rossz hangulatú napon vagyok túl. És most ráadásul két spanyol és egy francia akcentusára kell feszülten figyelnem, akik még ennek a tetejébe a francia és spanyol sajátos keverékét beszélik. Most ez is felmérgel, talán jobb lenne, ha mennék már aludni.

Pedig nem indultak ma olyan rosszul a dolgok. Végre megtört az átok, és a Political Sociology szemináriumomon is meg tudtam szólalni. Persze nem volt nehéz dolgom: annyi volt csupán a teendőm, hogy elmagyarázzam, miért is nem olyan szerencsés dolog a marxisták megszállottsága az állammal kapcsolatban. Ehhez elég volt emlékeztetnem szerencsésebb történelmi fekvésű barátainkat arra, hogyan is működött az a marxizmus a gyakorlatban.

Ezután nosztalgikus hangulatú előadás következett, ami visszarepített az első féléves A politikatudomány alapjai óráimra. Vote of no confidence, cohabitation, semi-presidental system, head of state, cabinet... Ismerős dolgok, csak egy másik nyelven. Ezek után bevetettem magam a könyvtárba, körülbástyáztam magam Huntingtonnal, mindenféle EU-s szakkönyvvel, és némi Bibóval (nyugalom, csak az internetről, itt még nem tart az NTU könyvtára), hogy fényt derítsek azokra a tényezőkre, melyek a hidegháború után is megosztják/megoszthatják Európát.

Meglehetősen nehéz dolog jó forrásokat találni, talán éppen azért, mert olyan nagy a választék. Én könnyen túlzásokba esek, nem igazán tudok szelektálni. Szóval ki kell találnom valami gyorsabb módot az ajánlott irodalom átböngészésére, mert máskülönben sohasem végzek.

Ma a kóruspróba volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket. Aztán ahogy ez lenni szokott, az is csalódás volt. Ráébredtem, mennyire nincsen semmi közöm ehhez az egész angolszász karácsony dologhoz. Számomra teljesen idegenül hangzanak olyan karácsonyi dalok, zsoltárok, amiket Angliában és Ausztráliában is kívül fújnak az emberek. Persze nem adom fel, a youtube sok kulturális szakadékot segített már áthidalni.

 

Beleléptem a "harmadik hónapomba" itt, az Egyesült Királyságban. Amúgy azt hittem, többet fogok érzékelni abból, hogy jelenleg egy királyságban élek. De a fontokon és néhány élelmiszermárkán kívül, melyek csomagolásán ott  a címer és a felirat: "by appointment to H.M. the Queen ...", nem sok mást tapasztalok. Persze Kate és Vilmos még meg-megjelenek egy-egy bulvárcímlapon, de szerintem ez még a világ sok országában így van.

Mellesleg jobb, ha gyorsan kiélvezek minden olyan előnyt, amit Nagy-Britannia EU-s országként nyújt az Európai Unió polgárainak. Ugyanis úgy tűnik, angolszász barátaink nagyon komolyan fontolgatják az EU-ból való kilépést. A House of Commons nemrégiben szavazást tartott egy EU-tagságról kiírandó népszavazás ügyében. A javaslat végül megbukott, de a kormányon lévő tory-k közül sokan saját pártjuk álláspontjával szembemenve a népszavazás mellett szavaztak. Ez az angol sajtóban úgy jelent meg, mint a második világháború óta legnagyobb "lázadás" a kormány ellen.

A jelenlegi angol politikai rendről annyit kell tudni, hogy 2010 óta a Conservative Party (ők a tory-k) és a Liberal Democrats alkot kormánykoalíciót. A legnagyobb ellenzéki párt a brit Labour Party Ed Milibanddal az élén, aki mellesleg Ralph Miliband, nagy marxista fia.

Ha rendszeresen olvassa a napilapokat az ember, nem is olyan nehéz követni a politikai eseményeket itt, de egy-egy ellógott napot nehéz bepótolni. Aztán meg csak kapkodom a fejem a szemináriumokon...



 

Oké, szóval Halloween október 31-én van, a Potter-házaspár meggyilkolásának napján. Stimm. Csak mert már kb. egy hete mindenki beöltözve járja Nottingham utcáit, így picit eltévedtem a pontos dátumot illetően. De aztán a ma esti mozizás helyre rakott, mivel a Rocky Horror Picture Show speciális halloweeni vetítésére sikerült jegyet szereznünk.
Életem eddigi legbizarabb moziélménye volt, és akkor még nem is túloztam.

Magát a filmet sohasem láttam teljes egészében, és ezek után sem mondhatom, hogy minden momentumát érteném. Alapból nem könnyű követni az eseményeket, pláne úgy nem, hogy közben a közönség hangosan bekiabálva kommentálta a jeleneteket. Sokan beöltöztek, együtt táncoltak a szereplőkkel, magánszámokat adtak elő a vászon előtt. Szóval eszméletlen volt. Igazándiból mindig így kellene mozizni, pláne, ha RHPS kaliberű filmről van szó jó zenével és tánccal. Mivel a legutolsó vetítésre mentünk, a mozi után belekóstolhattunk a nottinghami Halloween-éjszakába. Kicsik és nagyok egyaránt beöltözve rótták az utcákat, mindenütt művér folyt, a szél fekete kukászsákokat sodort. Szerencsére elég kellemes volt az idő, így az alulöltözött zombilányok sem fáztak.

Holnap persze minden visszaáll majd a rendes kerékvágásba talán némi házimunkával, egyetemmel, könyvtározással. Éljenek a szürke hétköznapok.



 

A beadandók egyre nagyobb teherrel nehezednek rám, már szinte érzem, ahogy a határidők házimanóként követnek mindenhová. Tehát a vasárnapnak tanulással kellett telnie, máskülönben olyan erőket szabadítok el, amivel nem tudnék megbirkózni.

Az egyszerűség kedvéért a corvinusos beadandómmal kezdtem: dolgozat Magyarország 20. századi történelméhez kapcsolódó személyes élmény, visszaemlékezés alapján. Meglehetősen furcsa élmény volt a magyar oktatásügyet bogozgatni, '50-es évekbeli filmhíradókat nézni, és Klebelsberg-féle törvényeket bogarászgatni, miközben odakint hamisíthatatlan angol eső esett, a tévében a BBC szólt én pedig angol teát iszogattam. Persze a komoly munka hamar átfordult youtube-ozásba, de természetesen "történelmi" felhanggal. (Mertugye a Kisvakond, Mazsola és Tádé és a Futrinka utca ma már történelem.)

Amúgy egyre jobban vágyom haza, miközben meglepően jól érzem itt magam. Szóval furcsa, megfoghatatlan. Talán az is hozzájárul, hogy Nottingham egyre inkább karácsonyi díszbe öltözik. Az Old Market Square-en már felrakták a karácsonyi világítást, a boltok átrendezték a kirakatukat. Azért sajnálom, hogy az angol Christmas-experience ezúttal kimarad majd, de a kórusnak köszönhetően legalább egy kicsit belekóstolhatok a karácsonyi hangulatba. Hóban nem reménykedek: szerintem túlságosan meleg lesz itt ahhoz, hogy fehér égi áldást kapjunk.
 

Eddig sikeresen kihúztam magam a Halloween-előkészületekből, de a mai estét már nem tudtam megúszni. A szomszédos lakás party-t rendezett, ahol a halloweenish look előfeltétel volt. Szóval dönthettem, hogy cuki, kurvás, vagy ijesztő akarok-e lenni. Személyiségemből adódóan az első lehetőségnél maradtam: elvégre is valahogyan meg kellett találnom a módját, hogy viselhessem kedvenc rózsaszín egérfüleimet.

A többiek persze jobban kitettek magukért: őrült hercegnők, baltás gyilkosok, zombik, halott menyasszonyok flangáltak nálunk, aludtak a kanapénkon, ettek a tányérainkból és ittak a poharainkból. Ezek a házibulik amúgy különösen jól szoktak elsülni, már csak azért is, mert ha megunod, szimplán hazamehetsz, pihizhetsz egy kicsit, és aztán újult erővel folytathatod a szórakozást.

Pár emberkével mi is hamar áttettük székhelyünket a szobámba (!), hogy aztán beszélgetéssel, ökörködéssel üssük agyon az időt. Az időt, ami ezúttal picit megtréfált minket. Ugyanis "nagyon késő van már" jelszóval úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be a városba, hogy ott folytassuk a bulit. Persze elfeledkeztünk az óraátállításról, vagyis elfeledkeztünk volna, ha az én extránokos(de annál kezelhetetlenebb) telefonom nem emlékeztet minket. Az egy óra plusz így tulajdonképpen elveszett, de legalább nem kellett az esőben mászkálni.






 

A szükséglet, hogy némi időt töltsek el kedvenc emberkéimmel itt, elég érdekes dolgokra képes rávenni. Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy a Real Steel című "feledhetetlen" hollywoodi alkotást máskülönben semmiképpen sem néztem volna meg. De két koreai és egy norvég rávett, hogy menjek el velük moziba. Mint utóbb kiderült, ők sem nagyon tudták, mire számítsanak, így szerintem végül mind a négyen egy olyan filmet néztünk meg, amiért másképp még véletlenül sem adtunk volna ki pénzt.

Ha megbocsátotok, most inkább nem részletezném a film sztoriját. Legyen elég annyi, hogy minden megvolt benne a hollywoodi klisétárból: kivénhedt boxoló, high-tech robotok, orosz csinibaba, japán menőcsávó, mindentjobbantudó kiskölyök, szexi "autószerelőlány". Az egyetlen mód, hogy valóban élvezhesd a filmet: felejtsd otthon minden elvárásodat, és kritikus szemléletedet, és minden okés lesz.

A film után terveztük, hogy elmegyünk még a Pandora's Boxba (azt hiszem, már írtam is erről a helyről a blogon). Ekkor azonban a kliséáradat folytatódott, mintha még mindig a moziban ültünk volna: kiderült, hogy nincs nálam a személyim, a diákigazolványommal pedig nem tudtam volna igazolni, hogy már nagykorú vagyok. Így számomra az este hamar véget ért, de nem szomorkodtam: az egyik pubba be tudtunk slisszolni egy-egy pohár sör és némi beszélgetés erejéig.


 

Alapjáraton nem vagyok egy lázongó típus: inkább csendben tűrök, mintsemhogy nyíltan kifejezzem nemtetszésemet, de azért velem is előfordul néha, hogy megelégelem a körülöttem folyó dolgokat. Még mielőtt valami komoly problémára gondolnátok, vagy netán racionálisan megalapozottabb panaszkodást várnátok, le kell szögeznem, hogy csak egy Takács Bea-féle, magában puffogós hisztit kaptok.

Merthogy én már úgy utálom Marxot, hogy az elmondhatatlan. Kijövök ide a "szabad világba" és mit kapok??? Marx tanai heti kb. 4 órában, nagyon komolyan. Az elején persze még fun volt: óh, hát legalább megtudom, mi az angol álláspont Marx apánkról! De a dolgok elfajultak. A Political Sociology tárgyam egy az egyben a marxizmust taglalja, és még Platónt sem úszom meg a kapitalista állam marxi kritikája nélkül. Persze a legelkeserítőbb az, hogy nem értem... Nem értem, pedig Angliában a marxizmus aktuális jelenség neo-marxista gondolkodók hadával, Labour Party-val. Én meg csak ülök, és nézek, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy Magyarországon egy-egy ilyen Marxszal foglalkozó előadás kb. közröhej tárgya lenne. Mert nyilvánvalóan egy zseni volt a maga nemében, de nem kellene elfeledkeznünk arról az aprócska tényről, hogy elméletei meglehetősen gyatrán teljesítettek a gyakorlatban. (Nagy megelégedésemre ez a mondat az egyik előadásom legvégén el is hangzott, de akkor már túl késő volt, hogy lelki egyensúlyom teljesen visszaálljon.)

Szóval meglehetősen lelombozó volt a mai napom akadémiai szempontból, és valahogyan szociálisan is: lakótársaim nagy része elment egy Halloween buliba, amiért én őszintén szólva sajnáltam 5 fontot kiadni. Pláne úgy, hogy szombaton a szomszédaink rendeznek party-t, teljesen ingyen... Úgy érzem, eljött a rózsaszín egérfülek ideje.
 

Maratoni napon vagyok túl. Reggel 9-től este 8-ig az egyetemen! Meglepő, ugye? Persze azért nem eszik ezt olyan forrón, pláne, hogy sikerült egy random kávészünetet is beiktatni pár kedves ismerősömmel, sőt barátommal. Persze nehéz ezt belőni, hogy akkor mik is vagyunk egymásnak, de ezért lassan több, mint egy hónap után pár emberkének talán megelőlegezhetem a barát megnevezést, bár majd az idő fogja eldönteni, mennyire megalapozottan. Lényeg a lényeg, egészen otthon éreztem magam, hogy sikerült ilyen sűrű napot összeállítanom magamnak.

9-től 1-ig egyhuzamban voltak óráim, szünet nélkül, egyik előadásról/szemináriumról rohanva a másikra. A szemináriumokkal mostanság meglehetősen hadilábon állok. Egyre nehezebb követni a milliónyi angol napi politikai utalást, hát még ha az elmúlt 20 év összes napi politikai eseményével tisztában kéne lennem a tökéletes megértéshez. Pedig a platónos szemináriumra olyan sokat készültem: megpróbáltam körvonalazni a véleményem, némi kritikát megfogalmazni. De persze picit elcsúsztam az irodalom, és a mitológiai irányába, így nyilvánvalóan nem volt esélyem a politológus srácokkal szemben. (Igen, teljesen olyanok, mint a Corvinuson.) Többet kellene olvasnom az angol sajtót, de a masszív feladott olvasmánymennyiség mellett erre már tényleg nehéz időt szakítani. (Pláne úgy, hogy közben szeretném "megélni" a pillanatot itt a szigetországban.)

A pillanat megélése a mai napon életem első flash-mob akcióját jelentette. A kórussal már két hete terveztük a dolgot, hogy az aztán minél randomabb legyen. A koncepció: ebédidőben a főépület aulájában összeverődni, és elénekelni a Bohemian Rhapsody kórusátiratát lehetőleg úgy, hogy előtte senki se vegyen észre semmit. Mi, kórustagok a magunk részéről megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy minél lazábban menjen a dolog, és végeredményben sikerült is kiváltanunk a kívánt hatást
 

A keddet még Oxford kipihenésével töltöttem, már amennyire ezt megtehettem a szokásos előadásaim közötti szünetekben. Platónt időközben Arisztotelész, Lenint pedig Sztálin váltotta fel. Fejlemény még, hogy megtaláltam pár csoporttársamat facebookon, így végre nem csak sejtem, hogy hogy hívják őket, hanem tudom is. Ez feletébb értékes információ lehet a későbbiekben.

AZ esti program szülinapünneplés volt: egyik koreai lakótársam európai számítás szerint most lett 23 (koreaiul már 24, de meg ne kérdezzétek, miért). Mivel Andrea nagy kedvelője a mexikói konyhának (!), egy mexikói étterembe mentünk vacsorázni. És nem ám csak egy olyan tessék-lássék mexikói helyre, hanem egy meglehetősen jóra. (Ezt én csak onnan tudom megítélni, hogy kaliforniai lakótársamnak nagyon ízlett minden, márpedig neki nyilván több fogalma van arról, milyennek kell lennie a mexikói ételeknek, mint mondjuk nekem, vagy a koreaiaknak.) Mindenesetre ez után a gasztronómiai élmény után nem fogom többé úgy reklámozni a magyar ételeket, hogy "nagyon" csípősek, mert még a végén téves illúziókat keltek.
 

Ez a hosszúhétvége minden kétséget kizáróan az egyetemekről, egyetemi városokról szólt. A szombati cambridge-i kiruccanást hétfőn egy Oxford trip követte, ezentúl útitársak nélkül, csak a magam csendességében. Ez persze félelmetesnek tűnt az elején: after all, Oxford négy óra buszútra van Nottingahmtől, ami reggel még egészen okés, de késő éjszaka már nem olyan vicces, de ne kapkodjunk.

A távolsági busz 6:40.kor indult, így bármennyire is akartam tartani magam, az odaút egy részét bizony elbóbiskoltam. Persze nem veszítettem sokat, csak az angol napfelkeltét, de azt Magyarországon sem látom túl sokat. Amúgy Angliában a legalapabb közlekedési és utcanévtáblák tanulmányozása is élményt jelent, hogy csak a Shelley House-t és a Midsummer Roundaboutot említsem.

Oxfordba fél 12 felé érkeztem meg, és már elkezdtem pánikolni, hogy nem lesz időm mindent megnézni. Így aztán nyakamba szedtem a lában, hogy minél előbb felkeressem a University Church of St Mary the Virgin névre hallgató templomot, melynek a tornyából legendásan jó kilátás nyílik a városra. Így madártávlatból belőhettem, merre érdemes mennem, mi merre van. Fentről az All Souls College nyújtotta a legmeghatározóbb látványt, természetesen a Radcliffe Camera névre hallgató könyvtárépülettel együtt.

Oxfort sokkal megnyerőbb volt számomra, mint Cambridge. Cambridge-ben már önmagában az egyetemi épületek elhelyezkedése félelmet kelt, és tiszteletet parancsol, míg Oxford sokkal barátságosabbnak tűnik. Itt egy-egy college nincs olyan messzire egymástól, és sokkal inkább a város szerves részét képzi, mint Cambridge-ben.

Oxfordban járva semmi esetre sem szabad kihagyni a Bodleian Library-t, az egyik legrégibb, és legnagyobb könyvtárat Európában. Azon túl, hogy copyright deposit library-ként minden Nagy-Britanniában publikált könyvből őriz egy példányt, a library jelenlegi hírnevét a Harry Potter filmeknek is köszönheti. Ismerős ez a terem? (Segítek: Pótcsont Rapid)

A könyvtárhoz még annyit, hogy mellesleg, és egészen véletlenül, éppen egy időszaki Kafka-kiállítás volt megtekinthető az Átváltozás egy eredeti kéziratával... de ezt tényleg csak úgy margóra...

Oxfordi kirándulásom különlegességét még az adta, hogy találkoztam egy régen látott ismerősömmel, akivel még általános iskolába jártunk együtt. Azért miket produkál az élet: két mezőtúri csajszi évekig nem látja egymást, hogy aztán Oxfordban találkozzanak újra.

A nap vége felé meglehetősen elfáradtam, pedig akkor még hol voltam a négyórás hazaúttól. De a buszos zötykölődésnek is meg volt a varázsa, még akkor is, ha minden erőt kivett belőlem. Nottinghamben este fél 11-kor már csak arra volt erőm, hogy bevágódjak egy taxiba, és "hazamenjek".