Melyen kiderül, hogy Angliában tényleg nehéz túlélni melegvizes tömlő nélkül

(Elöljáróban: nincs internet, lehet, jó darabig nem is lesz, de bizakodom: mihelyst  működik a hozzáférés, posztolom a bejegyzést)

A repüléshez nem fűznék kommentárt, mert szörnyű volt. Tömegnyomor, turbulencia, idegeskedés… Az egésznek prímán megadta az alaphangját, hogy a helyét mindenki maga „választhatta ki”, ami lényegében a BKV-s nyomakodás wizzair-es változata. De legalább a felhők felett sütött a nap… hogy aztán a 9 fokos londoni levegő még inkább pofán vágjon.  (Időjárás fronton Nottinghamben sem volt túl sok változás. Fűtésünk nincs, marad a rózsaszín csoda-ágymelegítőm)

 Az országba történő hivatalos, útlevélfelmutatós belépésre várakozva mindenki megtudhatta a gondosan elhelyezett plakátokból, hogy évente 30 000 embert utasítanak vissza a határról, és toloncolnak haza. Szóval az alaphang megvolt. De amúgy igazságtalan vagyok: angliai első napom mindenképpen többet érdemel cinizmusnál, mert igenis nagyon jó volt! A Lutontól Nottinghamig tartó vonatút minden elvárásomnak megfelelt: legelők birkákkal, lovakkal; lápok hattyúkkal; nagyon brit emberek nagyon brit akcentussal. Úgy éreztem magam, mint valami brit filmben, ahol Emma Thompson és Alan Rickman velem utazik az East Midland Trains nottinghami vonatán.

A vasútra persze elfelejtettek értem jönni, de pár telefonálás után az is megoldódott.
Amúgy én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretem mindig megjegyezni, hogy mi volt az „első”: az első mondat, amit rendesen megértettem; az első dal, amit hallottam; az első autó, amiben utaztam. A ’don’t leave your baggage unattended’ elsőmondat még egészen bele is illik az általam elképzelt Anglia- képbe, de az ABBA és a Mercedes már nem annyira.  De ugyanakkor Nottingham fantasztikus, mindenfelé tipikus angol sorházak, utcanév táblák (az első Drive-nál meg is dobbant a szívem: úristen, hát Privet Drive!)
A hely, ahol lakok nem túl nagy szám, ahhoz képest, hogy mennyibe került, de nyilván nem a magyar árakból kell kiindulni. Végülis van saját szobám, ami jelenleg még elég sivár, de már dolgozok rajta (az amazing timetable sokat dob a dolgon :P)

Viszont a lakótársak már megérnek egy misét: két spanyol, két dél-koreai, egy ausztrál és egy amerikai. Ergo: én vagyok az egyetlen, aki ebben a társaságban senkivel sem használhatja az anyanyelvét. Az amcsi lány kellőképpen fel is rázott minket, nem is lenne amerikai, ha nem aktívkodna és szocializálódna már kb. az érkezése előtti 10 percben.
Persze Jane Austen és a többiek nála tabu téma, de hát istenem , az amcsikat így szeretjük.

Természetesen lett némi közös kasszánk, amibe ki vonakodva, ki lelkesen beletette a maga részét, szóval a közös használatú cuccokra lesz keret. A koreaiak alig beszélnek angolul, a spanyolokat nehéz érteni, de amúgy nagyon rendesnek tűnnek.  (A legfiatalabb én vagyok.)  Főzni persze egyikünk sem tud, de annyi baj legyen.