Most egyre inkább ennek van itt az ideje, a búcsúzkodásnak. A félév a végéhez közeledik: az utolsó előadásaim, szemináriumaim lassan minden tárgyamból esedékesek. Nem is akarok kihagyni egyet sem: nem lenne túl udvarias szó nélkül lelépni. És egyébként is: előadóim több, mint megérdemlik, hogy megköszönjem a munkájukat és rendesen elköszönjek tőlük.
Ma Clint Eastwoodtól vettem érzékeny búcsút. Nagyon kedves volt, látszott rajta, hogy sajnálja, hogy elmegyek. Nem győzött szabadkozni, amiért tegnap nem sikerült lejátszani az '56-os videót a kommunizmusos előadáson. Félig-meddig reménykedtem, hogy búcsúajándékként visszakaphatom első kijavított-értékelt esszémet, de ez sajnos nem történt meg. Egy kicsit aggódom, hogy végül hogyan fognak értesíteni az eredményeimről. Mert mi van, ha megbukok valamiből, és vissza kell jönnöm mondjuk pótvizsgázni? (Nem is olyan rossz kilátás amúgy...) De pénteken elvileg találkozok az itteni ERASMUS koordinátorommal. Remélem, ő majd tud valami okosat mondani.
Mivel az egyik koreai lakótársam holnap elutazik, hogy belevágjon újabb európai körútjába, ma este tartottunk egy kis privát búcsúbulit kettesben (a többiek még találkoznak vele a karácsonyi szünet után), ami abból állt, hogy befészkeltük magunkat a szobámba, beszélgettünk és zenét hallgattunk. Kaptam tőle emlékbe egy gyönyörű koreai üdvözlőlapot rajta néhány kedves szóval. Hiányozni fog, bár Andreaval pont nem töltöttem annyi időt együtt, mint szerettem volna. Mindenesetre meghívott magához Dél-Koreába, és én boldogan mennék is, csak találjam meg a (főképpen anyagi természetű) módját.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.