Vasárnap baromi nehéz felébredni. Na jó, a felébredéssel még nincs is akkora baj, de a felkeléssel már annál inkább. Húz az ágy, nem igazán inspirál semmi sem arra, hogy komolyan vegyem a napot, mert a vasárnapok általában laposak, persze pozitív és pihentető értelemben.
Úgyhogy kb. délig heverésztem, ami nem is volt akkora időpocsékolás, tekintve, hogy végre végigolvastam Ian McEwan remekét, az Atonement-et. Azt elismerem, hogy Robbie és Cecilia vidámnak éppen nem nevezhető szerelme nem segített nagyobb lendületet venni a nap további részéhez, de azért csak egy már "majdhogynemklasszikusról" van szó. (A könyv fantasztikus: mindenkinek ajánlom, még akkor is, ha már láttátok a filmet.)
Örömmel jelenthetem viszont, hogy az Agnes Obel koncert kritikája hamarosan teljesen elkészül. Ha minden igaz, holnap valamikor már olvashatjátok is az onstage.blog.hu/ oldalon.
Amúgy meggyőződésem, hogy nem csupán én vagyok ludas abban, hogy a vasárnapok olyanok, amilyenek. Talán a Forma 1 az, ami előre predesztinálja a hét utolsó napjának végtelen unalmát. De a motorok zúgása tökéletes háttérzaj némi Platón-esszé kidolgozgatásához, vagy éppen a Sztálin-beadandó tervének felvázolásához.
Az internettel megint problémáim adódtak,úgyhogy holnap egy hosszú könyvtári ücsörgésnek nézek elébe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.