És ez is eljött: tinédzser éveim a mai nappal hivatalosan is lezárultak. Kár, mert ez eddig olyan jó kifogás volt minden elkövetett hülyeségért, nem mintha ez olyan jellemző lett volna rám.
A nap meglehetősen csendesen telt: a lakótársaim nagy része utazgat, így üres volt a ház, csak egy páran maradtunk, és mi sem pattogtunk túlságosan. A reggelem különösen jól indult, mert az ajtóm előtt egy nekem címzett csomag várta, hogy közelebbről is megszemléljem. Az ajándékozó Ha volt, kedvenc (és egyetlen) amerikaim. Kaptam tőle, sálat, sapkát, kesztyűket, ami tulajdonképpen vicces is egy kicsit, mert kaliforniaiként képzelem, hogy nem túl sok meleg holmit vásárolt még életében. Szóval neki is élmény lehetett, nem csak nekem. Most persze kezdhetek agyalni, hogy én mivel lepjem meg majd a szülinapján...
Amúgy igyekeztem előnyt kovácsolni abból, hogy meglehetősen egyedül töltöttem a nap nagy részét. Ákost hallgattam, Atonement-et olvastam, dolgoztam a platónos beadandómon, ebédet főztem, válaszolgattam a felköszöntésekre, készülgettem a jövőheti óráimra, megvettem a vonatjegyet a lutoni reptérre. És közben próbáltam nem túlságosan izgatott lenni az esti mozizástól. A film: Wuthering Heights, a legújabb verzió, és az első, amelyben Heathcliffet nem "fehérember" játssza.
Én sejtettem, hogy nem mindennapi moziélmény lesz, de azért erre én sem számítottam. A rendezőnő odapakolta elénk a teljes yorkshire-i tájat, esővel, sárral, széllel, hóval, élő és döglött állatokkal, kosszal, mocsokkal, hideggel. Mindezt teljesen némán, zenei aláfestés nélkül. Nem is csoda, hogy sokan félúton feladták, és elhagyták a mozitermet. Nagy megkönnyebbülésemre az ausztrál Natalie (akit már az Agnes Obel koncertre is "bepaliztam") hősiesen tűrt, bár a film végén nem rejtette véka alá nem éppen pozitív véleményét. Azt belátom én is, hogy valószínűleg nem ez az a verzió, amit meg kellene néznie az embernek, ha az első Üvöltő szelek filmélményére készül. De én már nem egy változatot láttam, és bár Ralph Fiennes mindvégig a legtökéletesebb Heathcliff marad a számomra, ez a film annyira "más" volt, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. És ki tudja, holnapra talán már azt is el tudom dönteni, hogy utáltam-e vagy imádtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.