Ahhoz képest, hogy az email, facebook, msn és a többi technikai csoda gyermeke vagyok (különösen mióta hátrahagytam kis hazámat benne a számomra legfontosabb emberekkel), egész sokat járok postára. Képeslapokat, néha leveleket küldök, intézkedem. Vagyis intézkedném, ha az angol hivatalnokok picit csipkednék magukat.
Már-már vérforraló nézni, ahogy hihetetlen nyugalommal, és kényelemmel tesznek-vesznek a pult mögött, ügyet sem vetve arra, hogy egyre nagyobb tömeg verődik várva sorára. És itt a lényeg: az emberek türelmesen várnak, nem tolonganak, elvannak, mint a befőtt. És ez a hivatalnokok egyetlen szerencséje: mert ha a vevő nem siet, az eladó minek strapálja magát.
Én persze igyekszem taktikázni, és olyan időpontokban menni, amikor talán nincsenek annyian (ebédidő, tea time etc.). Ha mégis várnom kell, igyekszem hasznosan tölteni az időt: nézegetem a londoni olimpiára készített plakátokat, fontolgatom, hogy vegyek-e 5 fontért egy speciális kiadású egyfontost... Vagy csak egyszerűen fülelek a közelben álldogálók beszélgetésére. Amúgy az utca emberével még mindig problémáim vannak, már ami a megértést illeti. Nyilvánvalóan több időre lenne szükségem, mint három hónap, hogy minőségi karattyolásokat tudjak folytatni a random módon felbukkanó idős nénikékkel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.