the Robin Hood experience

Én valami torz vízió miatt világ életemben nagyon egzotikusnak képzeltem a magyar emigráns létet. Az "amerikás" magyarok puszta említése valami nem mindennapi magasztosságot sugallt nekem. Mindig is  bámulatra méltónak találtam, ahogy ők ott többé-kevésbé próbálják megőrizni (vagy éppen ellenkezőleg: levetkőzni) magyarságukat. Éppen ezért ez a mai nap különleges volt nekem, hiszen életemben először éltem meg a szívemhez legközelebb álló nemzeti ünnepünket külhonban. Nottingahmben persze nincsen szervezett magyar közösség, így mindenki úgy magyarkodik, ahogy tud. Nálam ez kimerült az m1 élő online adásának nézésében és Beethoven Egmont Nyitányának hallgatásában. Aztán persze jött Ákos 1956-ja, és Presser Szabadságdala, illetve az online magyar sajtó tanulmányozása.

Ezzel tulajdonképpen túl is teljesítettem az otthoni programot: nemhiába, a külföld engem mindig nagyobb hazafivá tesz, mint amilyen alapból vagyok, de ez szerintem érthető.

Persze nem hagytam fel a britizálódással sem. A Budakeszi srácokat egy bögre teát szürcsölve néztem /természetesen tejjel!/, és közben a holnapi oxfordi utamat tervezgettem. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet közvetlenül egymás után meglátogatni e két angol egyetemóriást, de így talán még inkább belém ívódik az élmény, hogy aztán egészen addig kitartson, amíg ismételten visszatérhetek, talán diákként. (?)

Nem tudom, milyen szerencse szólt itt közbe, de mindenesetre több, mint epic, hogy éppen a diplomaosztó napján sikerült tiszteletünket tenni Cambridge városkájában. Az utcákon taláros diákok és tanárok mászkáltak, mi több tolongtak. Csinosan felöltözött, boldog családok gratuláltak a frissen végzetteknek, míg kattantak a fotók, és nem csupán a családtagok részéről.

Így nem is ért minket különösebben nagy csalódásként, hogy szombat lévén a legtöbb "college" zárva volt, és így jobbára csak kívülről szemlélődhettünk. Persze az öt fős társaság nagyobbik része amúgy sem jött túlzottan lázba sem a Trinity-től, sem a St John's-tól, de azért így is sikerült feltérképeznünk az egyetemet. Befizettünk egy "csónakázásra" is az egyetem melletti csatornaszakaszon, így meglehetősen kényelmesen, de meglehetősen távolról csodálhattuk meg az egyetemi épületeket. (Fun fact: a "csónakos" új-zélandi volt.)

Délután kettő fele rájöttünk, hogyha továbbra is együtt maradunk, senki sem tudja azokat a helyeket felkeresni a városban, amik igazán érdeklik. Így míg a többiek a helyi Vintage Fair-en töltötték el az időt, én és kedvenc ausztrálom közelebbről is megtekintettük a St John's College-t, felkerestük a Fitzwilliam Museumot és (ami nekem a legnagyobb élmény volt) részt vettünk a King's Chapel esti miséjén (choral service or evensong). Én nem vagyok vallásos, nem vagyok megkeresztelkedve, majdhogynem egyetlen imát sem tudok tisztességesen elmondani, de mindez itt nem számított. Részben azért nem, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a perpendikuláris gótikus stílus emblematikus építményének számító King's Chapelt belülről is megnézzük, másrészt pedig azért, mert a kápolna világhíres fiúkórusa a legpogányabb szíveket is meglágyította volna. A csaknem egy órásmise alatt több zsoltárt és himnuszt is énekeltek, melyekhez -ha tudott- a gyülekezet is csatlakozhatott. Mindezt a csipkeszerű mennyezet alatt, hatalmas, gótikus ablakokkal körülvéve. Fényképezni természetesen nem lehetett, de a villanó vakuk meg is ölték volna a hangulatot. Besötétedett, mire véget ért a service, az üvegablakok kékre váltottak, én pedig a lehető legkiegyensúlyozottabb hangulatban léptem ki a chapel épületéből.

A visszaút nem volt zökkenőmentes, mert lekéstük a vonatunkat, így később érkeztünk vissza Nottinghambe. Én nem bántam a dolgot, szeretek vonatozni, és legalább volt időm olvasgatni legújabb cambridge-i szerzeményemet (Ian McEwan: Atonement). A többiek kicsit háborogtak, mert így félő volt, hogy lekéssük a szomszédok fergeteges Black and White paryját, amire a facebook szerint több, mint százan voltak hivatalosak. A facebook nem hazudott: a tömeg minden képzeletet felülmúló volt, csodálom, hogy nem jött ki a rendőrség.
 

Ha hellyel-közzel rendszeresen olvassátok a blogot, akkor bizonyára feltűnt, hogy az eseménytelen napokról szóló beszámolóimba megpróbálok belecsempészni valami olyasmit, ami ugyan kapcsolódik a nap eseményeihez, de mégis inkább nagyobb általánosságban érdekes.

Ma úgy döntöttem, beszámolok arról, mit is kell csinálnom itt az egyetemen kötelező jelleggel, ha már mind az előadások, mind a szemináriumok opcionálisak. A dolog tulajdonképpen egyszerű: többnyire december 9-i határidővel kell beadandókat írnom 2200 szó terjedelemben. Ez persze nem tűnik soknak, de hat darab ilyen esszét kell írnom (minden tárgyamhoz egyet), és akkor még az otthonra esedékes 20.századi magyar töris dolgozatot nem is számoltam. Az előadók által kiadott témalistából minden esetben igyekeztem úgy választani, hogy kelet-közép európai tapasztalataimat némiképpen kamatoztathassam. Például: "Értékelje a következő kijelentést: A hidegháborús megosztottság ugyan véget ért, de Európa politikailag, szociálisan és kulturálisan éppolyan megosztott, mint korábban."

Mondjuk ebben a témaválasztásomban EU integrációt tanító előadóm ellenszenves stílusa is közrejátszott. Egyszerűen csak jó lenne megmutatni az EU fényespáncélú angol védelmezőjének, hogy a nagyvolumenű európai államférfiak nagyszerű terve talán mégsem olyan tökéletes, tekintve, hogy Európa keleti határát legszívesebben valahol az Elba mentén húznák meg. (Vagy talán nem is tévednek?!)

Bár ma nem elsősorban a beadandók foglalták le a figyelmemet: sokkal inkább foglalkoztatott a holnapi cambridge-i kirándulásunk. Nem vagyok teljesen nyugodt miatta, mivel többen megyünk, mint gondoltam, így még nehezebb lesz egymás vágyaihoz, igényeihez igazodni. Nemhiába szeretek én egyedül utazgatni: meglehetősen kínos és problémás tud lenni, ha olyan emberkékhez kell alkalmazkodnod, akiket nem is ismersz annyira. (Még jóbarátokkal is kihívás néha, nemhogy "haverokkal".)
 

Lehet, hogy a tegnapi könyvtárban kuksolás és Hegel feletti reménytelennek tűnő erőlködés rányomta a bélyegét a szerdai hangulatomra, azonban azt meg kell hagyni, hogy nem egyáltalán nem volt hiábavaló. Ami önállóan olvasva nem több értelmetlen szócséplésnél, és kivehetetlen mondatszerkezeteknél, egy jó tanár előadásában maga a színtiszta logika. A Politics of Identity-t tanító előadó maga a megtestesült professzionalitás és akadémiai lelkesedés. Pár Ádám és Éva párhuzam, egy leheletnyi Marx (!), és minden a helyére kerül urastul, szolgástul, hegeli öntudatostul együtt. Komolyan mondom, szinte sajnálom, hogy ez az órám csak minden második héten van. De így legalább lesz időm átrágni magam a következő olvasmányadagon is, ami rettentő meglepő módon néhány Marx-részletet jelent.

Nottinghamben kezd téliesre fordulni az idő, úgyhogy megkezdtem a télikabát-vadászatot. A siker még elég távoli, különösen azért mert óceáni éghajlaton teljesen mást jelent a tél, és így a kabátfelhozatal is. Magyarul: nekem a legtöbb nem tűnik elég melegnek. De ez egyéni szocprobléma, tetszettem volna magammal hozni a sajátomat.

De egyenlőre még nem olyan tragikus a helyzet, kellemetlenül hideg csak éjszaka lesz, azt meg csak átvészeli az ember valahol: a pubokban meleg van (és jobb esetben jó élő zene is.) Ma este például egy norvég lánnyal a közeli Hand and Heart-ban hallgatóztunk és beszélgettünk.


 

Immár kereken egy hónapja élek Angliában, és ezzel minden eddigi "távoltartózkodási" rekordomat megdöntöttem. Eddig külföldön csak maximum egy hetet volt szerencsém eltölteni, és Mezőtúrtól sem voltam tovább távol, mint három hét. Számomra is meglepő módon nagy általánosságban nem visel meg annyira a dolog, bár azért hozzá kell tennem, hogy ez a szerdám igencsak keservesre sikeredett.

Már az ágyból kikászálódással is gondok voltak, és akkor még hol voltam az egyetemtől, és attól a szemináriumtól, amiből jószerével semmit sem értettem. Pedig nagyon figyeltem, próbáltam jegyzetelni, a Political Sociology nem egy olyan tárgy, amit könnyen emészt az ember, hátha még egy másik nyelven tálalják neki. Ez volt az első komolyabb egyetemi kudarcélményem, és sajnos meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a politikai szociológia egészen a félév végéig problémás marad majd a számomra.

A helyzet később sem javult sokat. A nap nagy részét a könyvtárban töltöttem, és próbáltam Hegel kacifántos mondatait bogozgatni az identitásról és az úr és szolga közötti élet-halál harcról. Pozitív momentum volt viszont, hogy Hegel József Attila egyik híres sorát juttatta eszembe, amit itt angolul közlök, hogy ezzel is demonstráljam, mit veszítenek azok, akik nem beszélnek magyarul. 'In vain you bathe your own face in yourself/ it can be cleansed only in that of others.' /No Shriek of Mine (!)/  Persze ez oda vezetett, hogy Hegel meglehetősen alul maradt a magyar költészettel szemben, Bea pedig így belevetette magát különböző angol fordítások összehasonlítgatásába.

Este, mint szerdánként megszokottan, kóruspróba volt: meglehet, hogy az első olyan, mihez valóban effektíven tudtam hozzájárulni. A Bohemian Rhapsody egyre jobban szól, az angol karácsonyi dalokkal pedig barátkozom, bár a szünetekben nem állom meg, hogy az Aranyszárnyú angyal-t dúdolgassam.

A kórus jót tett, de még mindig szükség volt némi hangulatjavító intézkedésre, így elkísértem az egyik lakótársamat a Drama Society szokásos szerdai összeruccanására. Hiba volt. Szerda ugyanis a hivatalos buli nap a Nottingham Trent University-n, ami tulajdonképpen abból áll, hogy félmeztelen pasik, ledéren öltözött "lánykák" rohangálnak egyik helyről a másikra, és közben mindenkit zavarba hoznak, akin egy kicsit is több ruha van mint egy miniszoknya melltartóval. Hálistennek nem én voltam az egyetlen, aki feszengett, így kedvenc ausztrál szomszédommal hamar leléceltünk, hogy aztán hazaérve egy-egy bögre tea mellett beszélgessünk Ausztráliáról, zenéről, filmekről. És igen, ettől valóban jobb kedvem lett.
 

És végre elérkezett a régen várt kedd: a Nottingham Forest -Middlesbrough mérkőzés napja.
Nem mondom, hogy minden flottul működött a mai napon,(rohangálás az egyetem két campusa között; hideg, szeles idő, túlbuzgó amcsik) de mikor már a stadion lelátóján ültem, és első kézből élvezhettem az angol futball-élményt, meg voltam elégedve a helyzetemmel.

Azt tudni kell, hogy az átlag nottinghami nem igazán szereti a Nottingham Forestet. Talán cikinek is érzik, hogy a hajdanán szebb időket látott klub milyen gyatrán teljesít mostanában. Ennek ellenére a stadion szépen megtelt: az óriáskijelző szerint mintegy 21000-en szurkolták végig a mérkőzést. (Ez több, mint drága szülővárosom teljes lakossága.) Mi is igyekeztünk azonosulni az általános hangulattal: próbáltuk megérteni, mit skandál a "kemény mag", méltatlankodtunk, örömködtünk. Én persze hamar rájöttem, hogy semmiféle angol fociszókincsem nincs, így jobbára magyarul kiabáltam, hogy "ott van üresen!", meg hogy "leeeess". Mellesleg kegyetlenül hideg volt, csontig hatoló, így kész felüdülés volt a zsúfolásig megtelt buszon hazazötykölődni. (Büdös is volt, és meleg is.)

Dehogy el ne felejtsem: a Nottingham Forest 2-0-ra verte a vendég Middlesbrough-t nagy meglepetést okozva. Maga a foci nem volt kiemelkedően élvezetes (tévében nézve kifejezetten unalmas lett volna), de a hangulat mindent megmásít.


 

Először is minden kedves olvasómtól elnézést szeretnék kerni, amiért ilyen csúnyán elhanyagoltam a blogot. Nem szép tőlem, pláne úgy, hogy megbízható forrásból tudom, hányan is olvassátok a blogot naponta. A helyzet az, hogy egyre sűrűsödik a tennivaló, egyre korlátoltabb az az idő, amit nyugisan a laptopom előtt tölthetek el. Persze a nap eseményeit így is feljegyzem: blokkokra, jegyzetek szeleire, random papírfecnikre. A hétfői adag többek között például így szól: "időben beértem a >rettegett< szemináriumra", "no talking", " utolsó adalék a multikultihoz", "Cambridge".

Ezekből a szösszenetekből szerencsés esetben még aznap kerekedik valami bejegyzés, máskor (és sajnos ez kezd gyakoribbá válni) egy nap is beletelik, mire blogra vetem gondolataimat. A bejegyzések datálásával persze csalok, hogy pontosan tudjam követni, hanyadik napja taposom már az igát Angliában.

Tehát akkor hétfő: Ma igyekeztem a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy ezúttal ne késsem le a legproblémásabb tanárom szemináriumát. Politics of European Integration: szóval EU-szkepticizmus száműzve, európaiság előkészítve. Én tényleg a legjobb szándékkal ültem be az órára, és az első 10 percben még azt is hittem, hogy jutunk valamire. De aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szeminárium ide, szeminárium oda, itt bizony az előadón kívül más hangját nem igen fogjuk hallani. Ez nagyon jó akkor, ha nincs mondanivalód, de kimondottan frusztráló, ha lenne véleményed.

Csoporttársaimat nem igazán zavarta a dolog, még azt a ciprusi-brit lányt sem, aki pedig nagyon törekvőnek tűnt. Amúgy meglehetősen sokat bénázok, mire lépésről lépésre kiderítem, "kinek hol van az otthon", "ki hova tartozik": Lengyelország, Etiópia, Ciprus. Nekem persze ők többé kevésbé mind britek, elvégre is itt születtek, tökéletesen beszélik a nyelvet, teljesen élik és értik a kultúrát. (ÉS így ezennel megígérem, hogy a multikulti további ecsetelgetését berekesztem, elvégre is a 21. században ez teljesen normális.)

A mai napra még a régóta tervezett cambridge-i kirándulásunk véglegesítése maradt. Így már ha törik, ha szakad, szombaton ellátogatok az angol felsőoktatás egyik fellegvárába kicsit szájattátani.

Vasárnapom a megszokott nyugiban telt. Sokan ezt inkább a "f...ing boring" kifejezéssel illették, de ezekkel az emberekkel ilyenkor nem kell foglalkozni. A kollégista vasárnap lazít, kiglancolja a szobáját, készül a következő hétre. (Én is így tettem és bőszen olvasgattam az európai integrációhoz kapcsolódó ideológiai-politikai vitákról, hogy a holnapi szemináriumon naprakész legyek.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy egész nap ki sem teszi a lábát a lakásból. Ennek jegyében a "hetes lakás" kollektívan felkerekedett, hogy ellátogasson a Sherwood Forestbe. Az ötlet, és az időjárás is jó volt a kiránduláshoz, vagyis inkább jó lett volna, ha kicsit alaposabban megtervezzük a dolgokat. Túlságosan későn indultunk el ahhoz, hogy még időben kiérjünk az autóbusz-állomásra, és így persze lekéstük a buszt.

Annyira azért nem keseredtünk el, úgyhogy Sherwood Forest helyett csak a nottinghami Robin Hood szobrot kerestük fel. Néha olyan jó "nagyon turistának" lenni! (Fárasztó azért mindig adni a fake-helyit...)

 

Mint azt már többször is írtam, 7-en lakunk együtt egy lakásban, mindenkinek saját szobája van, és két fürdőn osztozunk. Ez a magyar viszonyokhoz képest abszolút fényűzésnek számít, úgyhogy én személy szerint nagyon megbecsülöm a helyet.

Az együttlakás egész jól megy, persze vannak még kisebb súrlódások, de ez szinte természetes. Leginkább a napi időbeosztásunk, és rutinunk különbözik, ami ezen a hétvégén meglehetősen észrevehető volt.

Ha már jártatok Spanyolországban, vagy ha vannak spanyol ismerőseitek, akkor tudhatjátok, hogy a spanyolok minden tekintetben éjszakai lények. Nappal pedig csak véletlenszerűen mutatkoznak, és akkor is csak addig, míg el nem jön a siesta ideje. Vacsorázni nem kezdenek neki este 11-nél hamarabb, ha pedig bulizásról van szó, éjfélig még csak el sem készülnek.
Itt Angliában ezt nem tehetik meg, mert minden sokkal hamarabb zár, de Spanyolországban reggel 6-ig partiznak, hogy aztán együtt reggelizzenek meg egy pékségben. Aztán persze alszanak délig, délutánig. Így mikor én viszonylag rendesebb időben felkelek, a lakás még rendkívül csendes: csak én teszek-veszek a konyhában.

(Tudom, tudom, inkább angol dolgokról kellene írnom, de mivel időm nagy részét mindenféle "gyüttmenttel" töltöm, óhatatlan, hogy az ő szokásaikat ismerem meg, és nem az angolokét.)

És a mai napért érdemes is volt időben felkelni: az idő gyönyörű volt, napsütés, enyhe szél. Egy darabig a közeli park egy padján ücsörögve olvasgattam és próbáltam annyi napsütést magamba szívni, amennyit csak lehet. A parkban sétálók közül többen beszédbe elegyedtek velem, hát persze, hogy az időjárásról. De tulajdonképpen ez teljesen logikus, és egyáltalán nem hat kínosan.

Ma ismét az ausztrál lányok szerveztek egy kisebb összejövetelt, ami főleg az X -faktor UK verziójának bambulásából állt. Véleményem tömören: az énekesek sokkal jobbak, de még a magyarországinál is "tucatabbak"...
 

És én még azt hittem, hogy a Szovjetunió történetének brit interpretálásánál nem lesz meghökkentőbb "akadémiai élményem". Tévedtem. Én egészen máig abban a hitben voltam, hogy az euroszkepticizmus fellegvárába érkeztem, amikor is szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy The Politics of European Integration tanárom MEP-eseket megszégyenítő vehemenciával zengte az Európai Unió dicshimnuszát. Mi több, Drezda bombázása is előkerült. Tetszik ez a politikai korrektség.

Ahogy a multikulti is: ma a lakóhelyünkhöz közeli parkban néztem, ahogy török gyerekek britekkel játszottak. Persze mindenki szigorúan a saját nyelvét használta, de ez nem jelentett akadályt. Kár, hogy ez a dolog 5 év felett nem nagyon működik, pedig akkor milyen jól ellennénk a spanyol lakótársainkkal akkor is, amikor ők csak spanyolul karattyolnak, márpedig ez manapság elég sűrűn előfordul. Pláne úgy, hogy ma vendégük is érkezett Spanyolországból, aki keddig nálunk fog lakni. Szegény srác nem nagyon beszél angolul, én meg spanyolul csak annyit tudok, hogy besame mucho, ami nem éppen a legjobb kezdés egy átlagos csevegéshez.
 

Mire hazamegyek, többet fogok tudni Marxról angolul, mint magyarul. Marx minden kétségen kívül a Nottingham Trent University Max Weberje: a két erasmusos oda lesz, meg vissza, ha meglátja a mi Marxunkat az E épület aulájában. Nem győzik majd küldözgetni haza a közös fotókat a szociológusközgazdászfilozófustitánnal.

A mai nap történéseit mellesleg elég egyszerű összefoglalni. A könyvtárban már olyan szintre jutottam, hogy csukott szemmel is odatalálok a Politics szekcióhoz, az automata pénztárgépet fél kézzel nyomogatom, míg a másikkal a buszt intem le. Kíváncsi vagyok, mikor jutok el arra a szintre, amikor már tőlem kérnek útbaigazítást az idegenek. Bár először britizálnom kellene a megjelenésemet, ami főleg abból áll, hogy az időjárásnak szerintem megfelelő ruházat mennyiségét a felére csökkentem, és edzőcipő helyet mezítlábas papucsot, pulcsi helyett pedig rövidujjút hordok.

Ma ittlétem alatt először botlottam magyarokba az egyetemen kívül. Anya és lánya vásárolgattak (velem együtt) a Primark nevű csodahelyen, ahol az áruk nem csupán olcsónak tűnnek, hanem valóban azok is. Egy darabig fontolgattam, hogy beléjük kötök, de aztán hagytam a dolgot. Úgy éreztem, súlyos visszalépést jelentett volna "helyiesedésemben", ha nyilvánosan megszólalok magyarul.

De komolyra fordítva a szót: már lassan egy hónapja itt élek, de még mindig nem tudtam teljesen hozzászokni ahhoz a kulturális kavalkádhoz, ami itt van. Az ázsiaiak mennyiségén már túltettem ugyan magam, de az indiaiak még mindig meglepnek.

A mai napot e bejegyzés megírása mellett azzal zártam, hogy elérhető úticélokat keresgettem a szigetországon belül. Cambridge nagyon logikus lenne, de megint csak egyedül kell mennem, ha az igazi, személyes élményre vágyom: nem hinném, hogy egy 2 órás egyetemi körsétára vevők lennének a lakótársaim. Bár a koreai lányok már voltak Oxfordban, talán ők érdekesnek találnák Cambridge-et is.

U.i.: Szívesen venném, ha kapnék valamennyi visszajelzést tőletek a bloggal kapcsolatban. Nem igazán tudom, mire lennétek kíváncsiak, így mindig csak írom, ami éppen eszembe jut. Szóval várom a javaslatokat, észrevételeket a bejegyzésekkel kapcsolatban: túl hosszú, túl rövid, túl sok a rizsa, túl kevés a rizsa. Jöhet bármi emailen és facebookon is keresztül.
 

Örömmel jelenthetem, hogy első angliai szemináriumi órámra nem csak melegedni ültem be, hanem tevékenyen részt vettem a beszélgetésben a politikai szociológia tárgyköréről. Bár még sikeresebb lettem volna, ha jobban képben vagyok Skócia jelenlegi függetlenedési törekvéseivel kapcsolatban. De nem baj: a the Guardian majd segít behozni a lemaradást.

Clint Eastwood megint nagyon unalmas volt, pláne úgy, hogy olyan európai történelmi eseményekről beszélt borzalmasan "laposan", amelyekből Zsinka brillírozott (II.Fülöp Spanyolországa, 30 éves háború stb.)

De legalább ma igazán hasznosnak érezhettem magam. Találkoztam ugyanis azzal a két csoporttársammal, kik, ha minden igaz, a tavaszi félévet a Budapesti Corvinus Egyetemen töltik majd. Még nem teljesen biztos a dolog, mert a Corvinus Nemzetközi Irodája eddig még nem jelzett vissza nekik, hogy valóban mehetnek-e; de némi noszogatás után szerintem ez hamar tisztázódik majd. Amúgy igyekeztem minden kérdésükre úgy válaszolni, hogy a lehető legjobb színben tüntessem fel kis hazámat benne szeretett egyetememmel, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez sikerült is. De legalább meg tudtam őket nyugtatni, hogy Magyarországon minden nagyon olcsó lesz az angol árakhoz képest.

Mondjuk azért ez sem teljesen igaz, mert a CD-k és könyvek meglehetősen olcsók itt, mi több: minden könnyen beszerezhető. 5 fontért akár két igazi gyöngyszemet is megkaphat az ember, csak legyen ideje válogatni.

És ha már a zenénél tartunk: ma hivatalosan is csatlakoztam a Nottingham Trent University kórusához! Már előző héten is voltam próbán, de akkor még nem voltam benne teljesen biztos, hogy valóban akarom-e ezt csinálni. Végül aztán az egyik ausztrál "szomszédommal" együtt úgy döntöttünk, hogy miért ne? alapon belépünk. Már csupán azért megéri a 10 fontos (!) admission fee, mert fénymásolt vackok helyett igazi kottákat kapunk, és egy hegedűgyantaszagú teremben próbálhatunk. A repertoár most főleg karácsonyi dalokból áll. Őszintén szólva a magyar betlehemesek és Bárdos után ezek a Christmas carolok nem igazán fogják meg a fantáziámat, de a Bohemian Rhapsody mindenért kárpótol. A próba minden szerdán este hattól nyolcig tart: hiányozni nem lehet. (Nemhiába, a kórus komoly dolog: nem ám, hogy majd opcionális lesz, mint az egyetemi előadások...)
 

Végre egy olyan nap, aminek a végen nem csak azért vagyok fáradt, mert kimerített a folyamatos szocializálódás és angol csevegés, hanem azért is, mert "érdemi munkát" végeztem az egyetemen. Rendesen beültem az előadásaimra, jegyzeteltem, figyeltem, úgy, mint otthon. Sok újat persze se az athéni államról, se a bolsevizmusról nem tudtam meg, de a egyenlőre az angolul jegyzetelés is kielégítő élmény.(Clint Eastwood sajnos ma méltatlanná vált a Zsinka-pótlék címre: hogyan lehetséges egyáltalán ennyire unalmasan taglalni az Szovjetunió történetét?)

Amúgy az előbb igazságtalan voltam, mert igenis tanultam új dolgokat ma: például megtudtam, hogy a Vörös Hadsereg -hasonlóan a i.e 5. századi athénihoz jobbára a haza iránt érzett kötelességtudatra és önkéntes vállalásra épült... (Képzelem, mennyire lehettek elkötelezettek nagy Szovjetunió iránt a Kamcsatkából "toborzott" kiskatonák) Lehet jobban járnék, ha elfelejteném ezt a kritikus hozzáállásomat, de így sokkal érdekesebb a dolog.

Estére lakótársaimmal közös vacsit terveztünk. Szétosztottuk a feladatokat,  így még én a desszerttel (somlói galuska) kínlódtam, a többiek salátát,fokhagymás pirítóst (garlic bread) és lasagnat készítettek. Csodával határos módon minden nagyon jól sikerült, a hangulatról pedig ha más nem is, de némi Spanish-made sangria gondoskodott. ( Nem kis erőfeszítésembe telt legyűrni vörösbor iránti ellenszenvemet, hogy legalább megkóstoljam e spanyol specialitást, de azért sikerült fenntartani a látszatot.)

Holnap szemináriummal indítok, az eddigi első szemináriumommal. Kihívás, de mi magyarok szeretjük a kihívásokat.

 

Ha hétfő, akkor ismételten Open mic night a The Golden Fleece-ben. Talán azért, mert már tudtam mire számíthatok, talán azért, mert túl nagyok voltak az elvárásaim, de lényeg a lényeg: borzalmas volt. Ugyanis a Norringham Trent University Music Society-je (amivel én is kacérkodom)az open mic night-ot használta ki arra, hogy megtartsa a szemeszter első gyűlését. Az eredmény: harmatos hangú kislánykák, akik csak segítséggel tudják beállítani a gitárokat; modoroskodó srácok, akik azt hiszik, ha trendin vannak felöltözve, a többi már jön magától. De a tulaj biztos örült, mert a hely zsúfolásig tele volt.

A Music Society azért alapvetően nem lehet olyan gáz: az elnökség vérprofi zenészekből áll, akik még viccesek is (lásd The Long Intros on Facebook). Bár hangszer nélkül meglehetősen értelmetlen csatlakoznom, de ki tudja.

Az előadói estről hazatérve lakótársaimmal még hosszan beszélgettünk országaink különböző szokásairól a generációk viszonyával kapcsolatban. Így derült ki, hogy a legtöbb fiatal dél-koreai nem tervezi túl sokáig babusgatni jövőbeli gyermekeit, hanem 18 évesen kilöki őket a nagyvilágba. A beszélgetés során az amcsi lány és a távol-keletiek hosszan elemezgették az iPhone-ok árait a két országban. (Mondanom sem kell, hogy én ebből a beszélgetésből kicsit kimaradtam: egyrészt mert nem érdekel, másrészt meg nem sok hozzáfűzni valóm volt, azon kívül, hogy Magyarországon töbhavi fizetés az ára egy iPhone 4-nek.

A vasárnapokról mindig olyan nehéz írni, mert ezeken a napokon nem nagyon csinálunk semmit regenerálódáson kívül. A lakótársaim valamikor dél felé kitántorognak a szobájukból, hogy elfogyasszák reggelijüket, míg én az ebédemet kotyvasztom. Teljes a harmónia.

De ezeknek a napoknak is megvan a maga bája. Van ideje az embernek készülgetni az elkövetkező hétre;szépen, nyugisan lehet bevásárolni. Erről jut eszembe: a könyékünkön megnyílt immár a második Sainsbury's picit nagyobb választékkal és jobb helyen, mint az "eredeti". És ami a legfontosabb: önkiszolgáló kasszával. Istenem, ha most 5 éves lennék, minden egyes bevásárlás elképzelhetetlen örömet nyújtana, hiszen lehet "boltosat" játszani, ráadásul élesben! Az ember szépen odamegy a vonalkódleolvasóhoz, végigpittyegteti a termékeit és fizet. Nem mondom, hogy gyorsabb, mint a hagyományos módi, mert többnyire bogarászgatnom kell, min hol van a vonalkód, de azért megyeget a dolog.

A mai vasárnapot ezen kívül a házban lakó ausztrál lányok dobták még fel: Aussie night-ot rendeztek ausztrál kajával és TV műsorral. Az ételnek nagy sikere volt, bár több nemzet szülötte is magáénak vallotta a lányok által készített örök klasszikus -állítólag tradicionális ausztrál- desszertet: a kókuszkockát. Az ausztrál humorra még kevésbé volt vevő a közönség, bár ez igazából annak tudható be, hogy a francia vendégek a tévét túlharsogva kommunikáltak egymással: természetesen szigorúan franciául. Remélem, nem diplomatának készülnek...
 

Mint minden rendes városban, Nottinghamben is rendeznek "sergős-forgós" eseményeket, ahol a jónép, ehet, ihat, szellemvasutazhat, tombolázhat és célbadobálhat. Persze mindezt csillagászati összegekért, és szakadó esőben, de az angolokat ez láthatóan nem zavarta. Bennünket, szegény, csóró nemzetközi diákokat viszont annál inkább.

Mikor eldöntöttük, hogy közösen látogatunk ki a Goose Fair-re, még nem sejtettük, mekkora méreteket ölt valójában ez a "rendezvény". Valami helyi gazdákkínáljákportékáikatkissátrakban dologra számítottunk; ehelyett viszont egy vidámparkot kaptunk óriáskerekekkel, körhintákkal meg mindenféle gizmóval. Természetesen volt vattacukor is, de a főtt kukoricát itt nem ismerik... (Íme a csapatunk Norvégiából, Hongkongból, Kínából, Dél-Koreából, Ausztráliából, Spanyolországból, Horvátországból és az Amerikai Egyesült Államokból)

Az időjárás minden volt, csak kedvező nem. Zuhogott az eső, fújt a szél, de a helyiek ezt mintha észre sem vették volna. Mi igyekeztünk kitartani: felültünk az egyik óriáskerékre, hogy fentről is megcsodálhassuk a vásár fényeit, de aztán feladtuk az elemekkel folytatott harcot és hazacaplattunk: csapzottan, és vizesen. De azért jó móka volt: vicces volt nézni, milyen hisztiket vágnak le az angol kisgyerekek, ha az anyukájuk nem vett meg nekik valamit, vagy nem hagyta nekik, hogy felüljenek a szellemvasútra.

A nap többi része csendesen telt: főzőrepertoárom immár kibővült a csirkepörkölttel, ami elég nagy lépés ahhoz képest, hogy egy 3 héttel ezelőtt még egy normális rántottát sem tudtam volna összeütni...
 

Eddig jobbára csak kóstolgattuk a nottinghami szórakozási lehetőségeket: "turista" helyekre mentünk, ahol egy jóérzésű helyi csak végszükség esetén fordul meg. De ma ez megváltozott! De csak szépen sorjában.

A napom kaotikusan indult: otthon felejtettem a buszbérletemet, kis híján elkéstem arról az előadásomról, amit állítólag a legszigorúbb, legundokabb előadó tart. Nem is sokat teketóriázott a muksó: két perc szolgálati közlemény után (bemutatkozás, kurzusismertetés stb) bele is vágtunk az európai integráció gyökereinek taglalásába. Én jegyzeteltem, mint egy őrült, és már azon idegeskedtem, hogyan leszek képes 2200 szavas beadandót írni bármiről is, ami olyan magasröptű gondolatokat tartalmaz, mint például 'Európa mítosza'. Meglehetősen elkeseredve kullogtam ki az előadóból, de lesz ez még így se. (Persze a feladott szakirodalom sokat segít, a lényeg, hogy alaposan olvasson az ember.)

Aztán bevásárlás, buszozás "haza". A nottinghami tömegközlekedés amúgy kész kis mikrovilág a saját törvényeivel, protokolljával. (Ez nyilván mindenhol így van, de itt különösen szembetűnő. Először is: a buszok alapjáraton (mármint akkor, ha senki nem jelzi leszállási szándékát) sehol nem állnak meg, még akkor sem, ha a megálló tele van emberekkel. Ahhoz, hogy a sofőr lefékezzen előtted, minden esetben le kell "inteni". (Kicsit úgy, mint a Kóbor Grimbuszt, bár pálcával még nem próbáltam: sok a mugli, félek, hogy megszegném a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt). A sofőrnek leszállásnál minden esetben meg kell köszönnöd a fuvart, (még akkor is, ha miatta késel el) különben bunkó külföldinek néznek.

És akkor most térjünk rá az estére. Nehezen indult, de jól végződött. Az első számú csapásirány a Pandora's Box névre hallgató klubszerű hely volt, ahol minden pénteken a '60-as, '70-es, '80-as évek zenéje szól. Persze kiderült, hogy túl korán érkeztünk, de szerencsére összetalálkoztunk pár ismerőssel egy közeli pubban, ahol na mi szólt? Hát persze, hogy Led Zeppelin! Végre egy hely, ami nincs tele turistákkal, és a zene sem csupán az elmúlt mondjuk 3 évből merít. Alaphangulat kipipálva. Később újra megpróbáltuk a Pandora's Box-ot, ahol akkorra már szép kis heringparty alakult ki, ami a West-Balkán incidens után meglehetősen rémisztő volt. De a zenét itt is *****-osra értékeltük. Ha valaki ezek után még mindig bulizni óhajtott, az beugorhatott szomszédaink házibulijára, amin közvetlenül akkor is részt vettél, ha jelen sem voltál.


 

Kezdek kifogyni a jobb sztorikból, úgyhogy kénytelen leszek az időjárásról beszélni: megérkezett az igazi angol eső, széllel és hideggel együtt. Van, aki jobban, van, aki kevésbé viseli. Az ausztrálok és a kaliforniai lány eléggé szenved, és a spanyolok sincsenek elragadtatva, de ez van, ezt kell szeretni.

Még mindig csupán bevezető előadásaim voltak, semmi komolyabb munka, attól eltekintve, hogy már most el kell kezdenem a beadandóimon dolgozni, ha mindent időben be akarok fejezni. (És akkor még ott van a corvinusos dolgozat is a Magyarország története a 20. században tárgyhoz.) De legalább a szaktársaimmal normalizálódik a viszony: már akadnak egy páran, akikkel tudok kommunikálni. De nagyon furcsa nekem, hogy senki valóban ismerős arc nem vár az előadókban… Hiányzik az NT2…

Könyvespolcomon egyre gyülekezik a kötelező irodalom, megspékelve némi szórakozással is. (Legújabb szerzeményem: Cormac  McCarthy: The Road) Hamár a szórakozásnál tartunk: ma este lakótársaimmal elmentünk a Just the Tonic nevű comedy clubba egy show erejéig. (A belépés minden csütörtökön ingyenes!) Az élmény különös volt, tekintve, hogy még Magyarországon sem voltam soha ilyen helyen.  Persze nem voltam biztos benne, hogy egy fárasztó nap végén valóban arra vágyom, hogy különböző akcentusok nagyon angol poénjaira figyeljek feszülten, de ettől eltekintve élveztem a dolgot. Mondjuk meglehetősen nagy csalódás volt, hogy éppen azt a fellépőt értettem a legjobban (Kanadából), akinek talán a leglaposabbak voltak a poénjai.

Ahogy egyre inkább beindul az egyetemi munka, úgy lesz egyre nehezebb érdekes, vagy legalábbis annak tűnő blogbejegyzéseket írni.

De azért még akadnak sztorik, elvégre még az első egyetemi hetemen sem vagyok túl. Ma egyetlen órám volt: Contemporary European Politics. Ez tulajdonképpen különböző európai politikai rendszerek összehasonlító elemzését fogja jelenteni. Tévedés ne essék, az angol politikai rendszerről semmit nem fogok itt megtudni, mertugye Nagy-Britannia nem Európa (!). Az előadó ennél a tárgynál is Clint Eastwood, szóval minden nagyon rendben van. Sőt! Az előadás után még beszélgethettem is vele, és ecsetelhetem neki a jelenlegi magyar politikai történéseket. Kelet-Európa szekértőként nem sokat tudott rólunk, de nagyon érdeklődő volt.

Ma megpróbáltam a lehetetlen: angliai hozzávalókból összedobni valami paprikáskrumplifélét. Tudom, tudom: inkább angol kajákat kéne megtanulnom főzni, dehát, ha egyszer a paprikáskrumplit jobban szeretem a jacket potato-nál.
Igazság szerint már a pirospaprikánál fel kellett volna adnom az egészet: az volt ráírva az üvegére, hogy kiválóan alkalmas spanyol ételkülönlegességek elkészítésére... A végeredményt nem részletezném, bár nem volt olyan rossz az íze, mint ahogy kinézett.

A Nottingham Trent University-ről még nem tudjátok, de bizonyára sejtitek, hogy meglehetősen kiterjedt diákszervezet-hálózata van. A különböző society-k szerdánként gyűlnek össze: érdemi munka szerintem sehol sem folyik, más viszont annál inkább. Éppen ezért én egy köztes megoldást választottam, és elmentem az egyetemi kórus próbájára, ahol na kikkel találkoztam? Két magyar lánnyal a Corvinusról! Először ezt sem tudtam, mit csináljak. Az elmúlt több, mint két hétben senkivel nem használtam az anyanyelvemet itt. A lányok és köztem az egyik ausztrál ismerősöm ült, ezért különösen nagy pofátlanság lett volna magyarul "elbeszélni a feje fölött". Így hát mit volt mit nem tenni, angolul beszélgettünk. A próba egyébként fantasztikus volt, és nagyon fárasztó is. Még nem vagyok benne biztos, hogy valóban tag szeretnék-e lenni, de minden esély megvan rá.

És igen: túl vagyok életem első két angliai egyetemi előadásán. Az élmény maradandó, és egyáltalán nem negatív, bár azért vannak "észrevételeim."

Már önmagában az a tény is említésre méltó, hogy az első előadásom (Great Political Thinkers) 13:00-kor kezdődött, és hivatalosan is csak egy óra hosszáig tartott volna. Ha ehhez hozzákalkuláljuk azt is, hogy az első lecture csupán bevezetés volt, akkor megkapjuk a végeredményt: 30 perc. Kis túlzással normál esetben az első 30 perc otthon azzal telik, hogy szokom a helyet. Persze késők így is voltak: kezdés előtt 5 perccel a Lecture Theatre még kongott az ürességtől. Viszont az előadóra nem lehet panasz: eszméletlenül lelkes, érthető, és közben abszolút filozófus-alkat. Piros pont.

A szaktársaimmal még mindig nincsen túl sok interakció: én köszönök; ha kell, mosolygok. Ők néha köszönnek, és talán visszamosolyognak. Ennyi.

A második előadás már izgisebb volt. Először is azért, mert ténylegesen egy órát vett igénybe. Másodszor pedig azért, mert az előadóban megtaláltam itteni Zsinka-pótlékomat.
Nemhiába: a From Lenin to Castro című tárgy oktatása sármosít, pláne, ha feltételezett orosztudással párosul. És akkor még nem említettem a Clint Eastwoodra hajazó megjelenést. Ebből nyilván rájöhettetek, hogy inkább drága előadóm unokája lenne velem egy súlycsoportban, dehát istenem...

Jóllehet, az órák mennyiségébe nem fogok belerokkanni, de a feladott olvasmánylistába annál inkább. Tegnap még csak brahiból olvasgattam Platónt, ma már hivatalból is el kell mélyednem az Államban, különösen akkor, ha a félév végi beadandómat is a görög filizófusatyaúristen alapművéből írom. A Szovjetunió történetével nem lesz baj: a lényeg, hogy megtanuljam az orosz nevek angol átírását. Ezt ma úgy védtem ki, hogy minden”t következetesen cirill betűvel írtam, mert úgy több értelme van. (Perestroika, glasnost, Khrushchev...na ne hülyéskedjünk.) De még így is előnyöm van a többiekkel szemben. Én ugyanis felismerem Brezsnyevet, és nem keverem Jelcint Gorbacsovval.

(Még egy kis adalék a mai naphoz: Amcsi lakótársam ma megkérdezte tőlem, hogy mikor történt a zsidó holokauszt. Én hidegvéremet megőrizve válaszoltam, hogy a második világháború idején, mire ő megkérdezte, hogy „és az mikor volt, az '50-es években?...” the land of the free and the home of the brave'.)

Ma már elvileg voltam "iskolában", csak éppen órám nem volt... De legalább megpróbáltam, és a könyvtárban is sikerült némi quality time-ot eltöltenem. A magyarázat: legeslegelső órám szeminárium lett volna, de szemináriumaink csak azután lesznek, miután végigültük az első előadásainkat... Mintha egy bemutatkozó szeminárium annyira megerőltető lett volna...

Viszont így legalább volt időm alaposabban szétnézni a könyvtárban. A rendszert még nem igazán értem,  (mi az, hogy a politikai-filozófiai könyvek a szabásminták mellett vannak?? -az NTU híres a fashion departmentjéről-) de már sikerült néhány jó helyet kinéznem, ahol kellemesen el lehet tölteni néhány órát pl. a Szovjetunió története felett. Ezúttal azonban Platón volt soron: az Állam angolul nem is olyan vad, mint gondoltam. "Érdekes módon" a könyvtárban túlnyomó többségben voltak az "idegenek": távol-keletiek, indiaiak, afrikaiak. Ezek szerint tényleg van abban valami, hogy a "bevándorlók" komolyabban veszik a tanulást, mint a helyiek.

A könyvtárban különösen tetszett, hogy az ember válogathat a különböző Study Zone-ok között: vannak helyek, ahol még megengedett a csendes beszélgetés, evés-ivás; máshol (a pirossal jelölt zónákban) meg sem mukkanhatsz. Mindenkinek szíve joga eldönteni, melyik illik jobban a tanulási módszereihez.

A mai napba még egy bevásárlás és egy open mic night fért bele. Biztos tudjátok, mi ez: egy előadói est, ahol bárki produkálhatja magát korra, nemre, előadóművészeti ágra való tekintet nélkül. Két lakótársammal együtt mentünk, mert egy közös ismerősünk is fellépett. A helyszín a The Golden Fleece volt, Nottingham belvárosában. A hangulat adott volt, és hellyel közzel a társaság is. Persze ezúttal sem maradtunk sokáig. Éppen csak belehallgattunk a "produkciókba" és aztán mentünk is haza. Nekem nagyon tetszett: hiányzott már az élő zene.


 

Valahogy mindig úgy alakul, hogy a vasárnapokat házimunkával töltöm. Ma is a mos ige körül forgott a napom (legalábbis egy része). Mostam, mosogattam, felmostam és a változatosság kedvéért vasaltam.  Szívesen leírnám, miben különböznek ezek a tevékenységek itt Angliában a magyarországiaktól, de mivel az utóbbiakkal nincs túl sok tapasztalatom, ezt a témát inkább ejtem.

Kihasználva az utolsó nyárias napot, pár ERASMUS diák picnicet szervezett a közeli parkba. Egy norvég lánnyal együtt mi is csatlakoztunk, de nem sült el túl jól a dolog. Kiderült, hogy a legtöbben nem is a mi egyetemünkre (Nottingham Trent University) járnak, hanem a város másik intézményébe (University of Nottingham). Ez valahogy gyorsan elvágta a kommunikáció minden formáját, így hát leléptünk.

Este azért megpróbálkoztam még egy röpke szocializációs kísérlettel a belvárosban, ami meglehetősen jól sikerült. Érdekes módon olyanokkal is találkoztam, akikkel elvileg egy épületben lakunk, de ennek ellenére még sohasem láttuk egymást. Pár tősgyökeres angol elsütötte nekem a Hungry-Hungary szóviccet, de ez volt minden. Nem is maradtunk sokáig, hiszen elvileg holnap már kezdődik az egyetem!! Már alig várom!!

Eddigi angliai tartózkodásom valószínűleg legemlékezetesebb és legtartalmasabb napján vagyok túl. Sikerült véghezvinnem a nagy tervemet, és eljutottam a yorkshire-i Haworthbe.
Az utazás nem volt egyszerű eset, de végül két vonatátszállás, egy buszozás és összesen három óra hossza után megérkeztem a Bronte nővérek otthonába, Haworthbe.

Mivel elképzeléseim konkrétak, a rendelkezésemre álló idő pedig meglehetősen korlátolt volt, nem sokat teketóriáztam, hanem nekivágtam a városka határában húzódó számtalan túraútvonal egyikének, hogy valóban testközelből tapasztalhassam meg az Üvöltő szelekből már jól ismert viszonyokat.   A túra hivatalosan 5 mérföldet tett ki, de én valószínűleg túlteljesítettem, mert miután eljutottam a végcélomhoz, a Bronte-vízesésekhez, megkockáztattam a Top Withenshez (a feltételezett Zúgóbérchez/Szelesdombhoz) vezető utat is. De végül tartottam magam az eredeti tervhez és egy hatalmas kört leírva a vízesések után egy másik kisvároson, Stanbury-n keresztül visszabattyogtam a kiindulási pontomhoz, a Bronte Múzeumhoz illetve a haworthi templomhoz.

Ez így felsorolásszerűen elmesélve nem hangzik valami érdekesnek, de higgyétek el nekem, hogy az volt. A táj elképesztő: szokatlanok a színei, ismeretlenek a hangjai. De a birkák hellyel-közzel olyanok, mint nálunk. Egyre messzebbre kerülve a várostól és egyre közeledve a Haworth Moors dombjaihoz, a Bronte-világ lépésről lépésre megelevenedik.
Megpróbálok itt a blogon is közzétenni néhány képet, de jobb felbontásért érdemesebb lesz a facebook profilomat csekkolni. Az idő gyönyörű volt: nyári meleg, szikrázó napsütés. Nagy szerencsém volt, mert a jó fényviszonyok megkönnyítették a fényképezést, így elég jó minőségű képek készülhettek.

Haworth Church (Anne kivételével a teljes Bronte-család itt van eltemetve)

 Bronte Parsonage (a Bronte-család lakhelye, jelenleg múzeum)

Wuthering Heights panoráma

 A haworthiek nagyon tudják, hogyan hozhatják ki a legtöbbet a Bronte-imidzsből. (Van itt Heathcliff utca, Bronte Cottage, Wutherin Heights Inn) Igyekeszenek megtartani a városka eredeti, falusias jellegét, ugyanakkor próbálnak eleget tenni a modern kor követelményeinek. Mivel a város számtalan túra- és sétaútvonal kiindulópontja, sok "kutyás" fordul meg itt. Ezt felismerve  helyiek gyorsan alkalmazkodtak: Haworth éttermeiben, boltjaiban a négylábúak szívesen látott vendégek. Az eladók külön gondoskodnak arról, hogy a bolt/étterem bejárata előtt egy tál friss víz várja a kuncsaftokat.

A helyiek kifejezetten segítőkészek és vendégszeretőek. Nem egyszer kellett útbaigazítást kérnem tőlük, és ők mindig szívesen rendelkezésemre álltak a maguk ízes yorkshire-i módján. (A darling itt nem dívik, helyette a my love a bejáratott megszólítás.) Nagy meglepetésemre a Bronte Parsonage Museum shopjában minőségi szuvenírekre akadtam: Bronte-regények különleges kiadásban, minőségi rajzok a Bronte-házról, helyi iparosok termékei (szappan, levendulaaroma stb.) Meg is vettem egy válogatott Bronte-versekből álló kötetet. Kacérkodtam egy angol nyelvű Jane Eyre kötettel is, de aztán meggondoltam magam: a Jane Eyre-t otthon is könnyűszerrel megtalálhatom, de a Bronte-költészet már picit fogósabb

A visszautam szerencsére esemény-és problémamentes volt, így volt időm többször is végignézegetni az aznap készült fényképeket. Remélem, nektek is tetszeni fognak.
 

Amennyire élveztem a tegnapi elsőéveseknek szóló kurzusismertetőt, annyira untam és utáltam a másodévesek tájékoztatóját. Nem voltak persze nagy elvárásaim, de azért mégiscsak reméltem, hogy leendő csoporttársaim legalább minimális érdeklődést mutatnak majd irántam.  A tájékoztatás szakmai részéhez nem fűznék kommentárt: tulajdonképpen ugyanazt hallgattam végig, mint tegnap; csakhogy a gólyákat körüllengő lelkesedés helyett itt a flegmaság adta meg az alaphangot. Mindenki minél előbb szabadulni akart, hiszen ma volt a Freshers’ Fair: a diákszervezetek kampánynapja. Álmomban nem hittem, hogy a tevékenységek széles skáláját átfogó társaságok (kocsmasportoktól a kötésig) ennyi embert vonzanak majd. A főépületben mozdulni is alig lehetett, hogy a hőmérsékletről ne is beszéljünk. Én persze hajlandó voltam bárhová „aláírni”, csak hogy minél hamarabb megszabaduljak a lelkes önkéntesektől. A Politics Society standjánál találkoztam az egyik frissen „megismert” csoporttársammal is. Egyébként a történethez még az is hozzátartozik, hogy pösze tutorom megkért, találkozzak majd azokkal a nottinghami diákokkal, akik januárban az ERASMUS program keretén belül Budapestre utaznak. Természetesen beleegyeztem: végre valami, amiben én leszek a helyi és az angolok a gyüttmentek.

A nap hátralévő része békésen telt: a tegnapi elkeserítően rossz este/éjszaka után ma szocializálódásomat felfüggesztettem, hogy végre pihenhessek és megtervezhessem holnapi utazásomat Haworth városkájába... Igen, holnap felkerekedem, hogy saját szememmel láthasssam azt a „harasztost”. (Haworth a Bronte-nővérek lakhelye volt, ott született a Jane Eyre és az Üvöltő szelek is. A táj (Yorkshire Moors) nagy hatással volt a nővérek műveire. ) Kívánjatok szerencsét, szükségem lesz rá, Haworth legalább három óra utazás, legalább 3 átszállással.

Lassan, de biztosan közeleg a félévkezdés. A mai napomat így sikerült egészen „egyetemistásan” végigcsinálni mindenféle tourist-elem nélkül. Délelőtt kurzusismertető a campus főépületében, gyors „ebéd”, aztán vissza a nyelvi központ tájékoztatójára. Útközben csevegés pár frissen megismert arccal, rohangászás tanárok és előadók után.  Persze arra is jutott idő, hogy  nyélbe üssem életem eddigi legnagyszerűbb CD-vásárlását (csak 3 font egy igazi „klasszikusért”: The Raconteurs: Consolers of the Lonely) és hogy megvegyem a repjegyemet haza. Hosszas fontolgatás és tervezgetés után úgy döntöttem, hogy december 15-én repülök haza. Most már ehhez kell tartanom magamat, hogy minden eltervezett program beleférjen a rendelkezésre álló időbe.

A mai bejegyzéshez még csak annyit, hogy ismételten nagyon későn írom, egy meglehetősen laposra sikeredett este után. Szóval most nem is nagyon tudom, mit kellene még felidéznem a mai napból. Talán csak annyit, hogy az időjárás most már tényleg nem viccel: 29 fok. Úgy érzem, átvertek.