Én valami torz vízió miatt világ életemben nagyon egzotikusnak képzeltem a magyar emigráns létet. Az "amerikás" magyarok puszta említése valami nem mindennapi magasztosságot sugallt nekem. Mindig is bámulatra méltónak találtam, ahogy ők ott többé-kevésbé próbálják megőrizni (vagy éppen ellenkezőleg: levetkőzni) magyarságukat. Éppen ezért ez a mai nap különleges volt nekem, hiszen életemben először éltem meg a szívemhez legközelebb álló nemzeti ünnepünket külhonban. Nottingahmben persze nincsen szervezett magyar közösség, így mindenki úgy magyarkodik, ahogy tud. Nálam ez kimerült az m1 élő online adásának nézésében és Beethoven Egmont Nyitányának hallgatásában. Aztán persze jött Ákos 1956-ja, és Presser Szabadságdala, illetve az online magyar sajtó tanulmányozása.
Ezzel tulajdonképpen túl is teljesítettem az otthoni programot: nemhiába, a külföld engem mindig nagyobb hazafivá tesz, mint amilyen alapból vagyok, de ez szerintem érthető.
Persze nem hagytam fel a britizálódással sem. A Budakeszi srácokat egy bögre teát szürcsölve néztem /természetesen tejjel!/, és közben a holnapi oxfordi utamat tervezgettem. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet közvetlenül egymás után meglátogatni e két angol egyetemóriást, de így talán még inkább belém ívódik az élmény, hogy aztán egészen addig kitartson, amíg ismételten visszatérhetek, talán diákként. (?)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.