Nem tudom, milyen szerencse szólt itt közbe, de mindenesetre több, mint epic, hogy éppen a diplomaosztó napján sikerült tiszteletünket tenni Cambridge városkájában. Az utcákon taláros diákok és tanárok mászkáltak, mi több tolongtak. Csinosan felöltözött, boldog családok gratuláltak a frissen végzetteknek, míg kattantak a fotók, és nem csupán a családtagok részéről.
Így nem is ért minket különösebben nagy csalódásként, hogy szombat lévén a legtöbb "college" zárva volt, és így jobbára csak kívülről szemlélődhettünk. Persze az öt fős társaság nagyobbik része amúgy sem jött túlzottan lázba sem a Trinity-től, sem a St John's-tól, de azért így is sikerült feltérképeznünk az egyetemet. Befizettünk egy "csónakázásra" is az egyetem melletti csatornaszakaszon, így meglehetősen kényelmesen, de meglehetősen távolról csodálhattuk meg az egyetemi épületeket. (Fun fact: a "csónakos" új-zélandi volt.)
Délután kettő fele rájöttünk, hogyha továbbra is együtt maradunk, senki sem tudja azokat a helyeket felkeresni a városban, amik igazán érdeklik. Így míg a többiek a helyi Vintage Fair-en töltötték el az időt, én és kedvenc ausztrálom közelebbről is megtekintettük a St John's College-t, felkerestük a Fitzwilliam Museumot és (ami nekem a legnagyobb élmény volt) részt vettünk a King's Chapel esti miséjén (choral service or evensong). Én nem vagyok vallásos, nem vagyok megkeresztelkedve, majdhogynem egyetlen imát sem tudok tisztességesen elmondani, de mindez itt nem számított. Részben azért nem, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a perpendikuláris gótikus stílus emblematikus építményének számító King's Chapelt belülről is megnézzük, másrészt pedig azért, mert a kápolna világhíres fiúkórusa a legpogányabb szíveket is meglágyította volna. A csaknem egy órásmise alatt több zsoltárt és himnuszt is énekeltek, melyekhez -ha tudott- a gyülekezet is csatlakozhatott. Mindezt a csipkeszerű mennyezet alatt, hatalmas, gótikus ablakokkal körülvéve. Fényképezni természetesen nem lehetett, de a villanó vakuk meg is ölték volna a hangulatot. Besötétedett, mire véget ért a service, az üvegablakok kékre váltottak, én pedig a lehető legkiegyensúlyozottabb hangulatban léptem ki a chapel épületéből.
A visszaút nem volt zökkenőmentes, mert lekéstük a vonatunkat, így később érkeztünk vissza Nottinghambe. Én nem bántam a dolgot, szeretek vonatozni, és legalább volt időm olvasgatni legújabb cambridge-i szerzeményemet (Ian McEwan: Atonement). A többiek kicsit háborogtak, mert így félő volt, hogy lekéssük a szomszédok fergeteges Black and White paryját, amire a facebook szerint több, mint százan voltak hivatalosak. A facebook nem hazudott: a tömeg minden képzeletet felülmúló volt, csodálom, hogy nem jött ki a rendőrség.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.