the Robin Hood experience

Ahhoz képest, hogy milyen nehezen és keservesen indult a mai nap, meglehetősen jól végződött egy rakatra való nemzetközi diák társaságában. De nem akarom elkapkodni a beszámolót, szóval csak szépen sorjában.

Reggel megpróbáltam időben felkelni, (ami csak részben sikerült), hogy minél hamarabb belevethessem magam a NTU könyvtári „forgatagába”. A hivatalos könyvtári ismertetőről persze lemaradtam, de egy év BCE Központi Könyvtár után nem volt nagy „wasistdas” kiismernem magamat a Boots Library-ben.  Jóllehet rendkívül furcsa volt Kinga jegyzeteit ott kinyomtatni és olvasgatni.  Kicsit össze is zavarodtam, hogy akkor hol is vagyok most, de a nap végére sikerült mindent tisztáznom magamban és magammal. 

A könyvtárban ez alkalommal nem sokat időztem, leszek még ott eleget. Viszont megpróbáltam feltérképezni azokat a termeket és előadókat, ahol az óráim lesznek majd.  Legtöbbjükben nincs semmi különös, eltekintve attól az egytől, ami a School of Art and Design épületében van: már  odajutni is kalandos, hát még ha közben mindenfelé próbababák, vásznak,  képkeretek és művészlelkek leselkednek rád.

A Welcome Week továbbra is ezerrel dübörög, (Órái még csak szerencsés keveseknek voltak.) továbbra is ismerkedünk, egyre láthatóbb eredménnyel. Csupán csak a mai napon két újabb facebook groupnak lettem tagja, és ez még csak a kezdet. Én tulajdonképpen már annak is nagyon fogok örülni, ha új facebook-friendjeim legalább egytizedével tudom majd valamiképpen tartani a kapcsolatot. És a csoporttársaimmal még nem is nagyon találkoztam! Pedig kellenének már a britek, mert így sohasem fogok úgy beszélni, mint mondjuk Keira Knightly…

De a mai este britek nélkül is jól sikerült.  Az NTU instruktorai ez alkalommal egy kis „barbecuezást” ütöttek össze nekünk, nemzetközi diákoknak. A kaja borzalmas volt, de a társaság megmentette az estét. Közösen el is mentük a közeli Spanky Van Dyke névre hallgató helyre, ahol némi cseppfolyós halmazállapotú anyag társaságában próbáltuk memorizálni egymás nevét és országát –remélem, nem hiába.

Ami engem illet, én úgy érzem, hogy kihoztam a lehető legtöbbet a mostani hihetetlenül napsütéses és meleg időből. Amcsi lakótársammal ugyanis felkerekedtünk, és ellátogattunk a közeli kisvárosba, Lincolnba. Nem terveztünk el semmit különösebben előre, csak mentünk a fejünk után. Szerencsére Lincolnban elég nehéz eltévedni és az se nagyon fordult elő, hogy olyan helyre keveredtünk volna, ahol semmi néznivaló nem volt.

A város legnagyobb attrakciója a Lincoln Cathedral, amely Nagy-Britannia harmadik legnagyobb székesegyháza.
A Lincoln Castle-ból (szigorúan a normann időkből!) bámulatos kilátás nyílik rá.

A városka tele van középkori eredetű házakkal, melyeket ma kisebb boltok foglalnak el könyvesboltoktól hangszerboltokon át a teaházakig és kávézókig. Tengerentúli útitársam mellesleg sokkal kellemesebb társaságnak bizonyult, mint gondoltam. Félreértés ne essék, még mindig nagyon amerikai, de mára már kiderült, hogy egyáltalán nem olyan tájékozatlan, mint amilyennek  első látásra tűnik. Az amerikai külpolitikáról persze édeskeveset tud, de az oktatási rendszert és a jelenlegi amerikai szociális problémákat annál inkább vágja. (Elvégre is szociológiát tanul.)
Persze az "angol" angolomnak nem tesz túl jót, hogy őt hallgatom naphosszat (nem is csoda, hogy a nottinghami brit akcentus már a kisboltban kifog rajtam...), de most be kell érnem ennyivel.

Lincoln egyébként minden elvárásomnak megfelelt: akadt jópár utcazenész, hangulatos épület és árkád és még egy kisebb csatorna is.

A HMV zeneboltban minden további nélkül el tudtam volna költeni ösztöndíjam tetemes részét, a Lincoln Castle parkjában pedig bárki vállalkozókedvűhöz szívesen feleségül mentem volna.

A nap végén visszaevickéltünk a vasútállomáshoz, hogy még éppen időben elcsípjük a Nottinghambe tartó vonatot. Itthon aztán a facebook segítségével szembesültem vele, hogy míg én majdhogynem nyaralok itt, kedvenc NT2-őm komoly "egyetemes" problémákkal küzd odahaza a messzi távolban. Ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy kitartást és minden elképzelhető jót kívánjak nektek innen Nottinghamből. (Holnap én is megpróbálok lendíteni valamit az otthoni tanulmányaimon: hátha a NTU könyvtárában lapul valami jó kis forrásanyag a Magyarország története a 20. században beadandómhoz.)
 

A mai napomat megpróbáltam annyira megszervezni, amennyire csak lehetséges. Elvégre is lassan, de biztosan közeledünk a félév kezdetéhez, nem árt hát, ha az eddigi spontán életvitelemet picit megregulázom.

Reggel első utam a nottinghami Royal Centre-hez vezetett, ahol hivatalosan is "üdvözöltek" mint a Nottingham Trent University új hallgatóját. Bemutatkoztak a különböző karok  dékánjaikkal együtt, és beszédet tartott a London Olympic Games reklámfelelőse is (ex NTU hallgató). Talán mégis vennem kellene egy példányt a Játékok kabalájából, de annyira csúnyák szegények, hogy nem visz rá a lélek. Reggel, még útban a hivatalos köszöntő színhelyéhez egy francia lánnyal találkoztam a buszon. Ismeretségünk meglehetősen furcsán indult, mert mihelyst kiderült számára, hogy magyar vagyok, az orrom alá dugott egy kétszázast. Igen, egy magyar kétszáz forintos érmét. A közeli kisboltban verték át vele. (hogy milyen kreatívak a magyar "bevándorlók"). Én persze nagyvonalúan felváltottam. (kapott érte 70 penny-t). A nap folyamán még egyszer találkoztam a lánnyal a nemzetközi diákoknak szervezett 'Coffee Time'-on. Rengetegen voltak ott az egész világból: Venezuelától Norvégián és Lengyelországon át egészen Ausztráliáig. Egy idő után már nem is nagyon voltam tudatában, hányszor ismételtem el a beugró mondatot (Hi, I'm Beata from Hungary.) Mindenesetre jót tett az önbizalmamnak, hogy ennyi embert ismerhettem meg, még ha csak nagyon felületesen is.


Dél körül eltöltöttem pár napsütéses percet az Old Market Square-en: figyelgettem, hogyan próbál egy burkát viselő lány megenni egy hamburgert, próbáltam beszélgetésfoszlányokat elkapni. Sajnos jobbára szláv és ázsiai foszlányok voltak. Tanulság: ne a turistaterepeken próbáljon az ember lánya helyi hangokat elcsípni.
A mai napba sajnos csak ennyi fért bele, mivel túl későn értem vissza a belvárosból ahhoz, hogy lakótársaimmal elmenjünk egy közeli kisvárosba,Lincolnba. Nagyon sajnáltam a dolgot, mert végtére is miattam esett kútba a terv. De talán holnap. Az angolok amúgy teljesen be vannak zsongva, mert a hétvégére akár a 26 fokot is elérheti a hőmérséklet. Mindenki erről beszél (még én is) és arról, hogy hogyan használja ki ezt az augusztusi időjárást. Mindenesetre ki kellene hozni belőle a legtöbbet.

 

Eddigi blogbejegyzéseimet többnyire késő éjszaka írtam, és ezért néhol igencsak összeszedetlennek tűnnek. Mától kipróbálok egy új módszert: igyekszem kisebb egységekben megírni a nap eseményeit, hogy éjszaka már csak össze kelljen szerkeszteni őket.

Végre beszereztem a buszbérletemet. Kisebbfajta fizikai fájdalommal járt kiadni 108 fontot három havi bérletért, de nem volt más választásom. A dolog külön pikantériája, hogy a késő esti járatokon akár van bérleted, akár nincs, készpénzzel kell fizetned, mert a bérletleolvasó gépek akkor már nem üzemelnek.(Nem nagyon értem az ezen megoldás mögött húzódó koncepciót, de a Nottingham City Transport biztosan tudja, hogy mit csinál.) Mindenesetre örülök, hogy itt nem az ellenőrmódszer van gyakorlatban, hanem egyszerűen csak a buszsofőrnél kell megvenned a jegyet, vagy a volánnál leolvastatnod a bérletedet. Az egyetemre, bár nincs olyan messze, több mint valószínű, hogy minden nap busszal járok majd, szóval végeredményben megérte bérletet venni. A buszozást mellesleg nagyon élvezem: hacsak tehetem, felmegyek az emeletre, hogy onnan bámészokdjak. Ez a kép is fentről készült:


Ma már volt időm egy kicsit tüzetesebben is megvizsgálni az órarendemet és az óráimat. Leginkább a History of the Soviet Union: From Lenin to Khrushchev című tárgyat várom. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen szemszögből közelítik meg a szocializmust és a sztálinizmust Angliában. Az európai integráció történetétől kicsit félek. Nem szívügyem az EU és ráadásul az előadóról is azt hírlik, hogy meglehetősen szigorú. A Great Political Thinkers  ijesztően hangzik, pláne, hogy Platóntól, Hobbestól, Locke-tól és Marxtól is sokat kell majd olvasnunk, de a tárgyat oktató professzorral már találkoztam, és ő nagyon rendesnek tűnt. (Azt hiszem, egy korábbi bejegyzésben már megemlítettem őt.)
A rendszer egyébként hasonló az itthonihoz: előadások és szemináriumok is vannak. Eltérés csak annyi, hogy az egyik tárgyamat (The Politics of Identity) workshop (műhely)-rendszerben fogom tanulni. Természetesen az egyetemről bővebb beszámolót is kaptok, ha végre hivatalosan is elkezdődik a félév. De arra még október 3-áig várni kell. Nem tesz jót ez a szellemi tespedés, de legalább van időm szokni a helyet és lelkiekben is felkészülni a kezdésre.

Ma délután eljutottam/eljutottunk a moziba is. Már kb. egy hete tervezem, hogy megnézzem az új Jane Eyre filmet, és ma végre sikerült is. Nem egyedül mentem: jött az ausztrál, az egyik koreai és az egyik spanyol lány is. Utóbbi kettő saját bevallása szerint nem sokat értett a filmből, amit nem is csodálok. A moralizálós párbeszédek még az ausztrál lánynak is feladták a leckét. A film "más", nagyon más, mint a megszokott Jane Eyre adaptációk. A történet lassan szövődik, a készítők nagy hangsúlyt fektettek a tájra, a díszletekre és a fényekre. (A filmen felbuzdulva, ha minden igaz, még a héten felkeresem a Bronte-nővérek városát, Haworthot, csak legyen szép az idő.) Szóval aki unja már a szokásos Bronte-adaptációkat, annak érdemes megnéznie ezt a verziót.

Az elmúlt napok nyüzsgése után ma este viszonylag csendes a ház: a legtöbben még a tegnap éjszakát pihenik. Így én sem aktívkodom ma: tervezgetem a jövő hetemet, készülgetek az egyetemre. Ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy naponta többször csekkolom az órarendemet, hátha változtatnak rajta valamit. Számomra annyira szokatlan, hogy itt csak októberben indul be a szemeszter. Tiszta időpocsékolás: ha hamarabb kezdenének, talán pár idegennyelvi óra is beleférne az angol tanrendbe... Szerintem amúgy az angoloknak ideje lenne már abbahagyni a brit birodalmi múltra való hivatkozást, amikor azt próbálják kimagyarázni, hogy miért nem beszélnek nyelveket. Hagyjuk csak a viktoriánus kort és valljuk be, hogy ez egyszerűen gáz.

 

Már napok óta terveztem egy alaposabb nottinghami városnézést, és ma végre sort is keríthettem rá. A fő csapásirány a Nottingham Castle volt, amiről olyan sok rosszat hallottam már, hogy muszáj volt megnéznem.A kastély felé tartva igyekeztem felidézni minden Robin Hooddal kapcsolatos élményemet, de Kevin Costnernél tovább nem jutottam.
Maga az épület 19. századi, de természetesen normann alapokon nyugvó kreálmány, ami egy múzeumnak és egy galériának is helyet ad. Ezek mellett a várnegyed legnagyobb látványossága kétségkívül Anglia "legrégebbi" pubja, a Ye Olde Trip To Jerusalem: alapítva 1189.

A kastélyozás után egy idilli kertvároson keresztül mentem "haza", ahol szerencsém volt első nottinghami macskámhoz, akivel sajnos nyelvi nehézségek miatt nem tudtam kommunikálni. Ebédre megpróbáltam alkotni valamit a rendelkezésre álló alapanyagokból, melyekhez a só és bors nem tartozott hozzá. A végeredmény azért nem lett olyan rossz: egyszer meg lehetett enni.

Estére a szomszédok csaknem az egész lakóközösséget meghívták magukhoz, így mi, azaz a Flat #7 sem maradhatott ki. Szép kis társaság gyűlt össze: főleg németek és franciák megfűszerezve ázsiaiakkal és törökökkel. Tengerentúli lakótársaim után kész felüdülés volt olyanokkal is beszélgetni, akiknek nem kellett kézzel lábbal magyarázni, hogy hol van Magyarország, és akiket nem ért meglepetésként, hogy Magyarországon magyarul beszélnek. (Amerikai lakótársam, Ha 4 nap együttélés után döbbent rá erre.) Az este jól sikerült, sokkal jobban, mint a tegnapi. (Többek között hosszasan beszélgettem egy törökkel, aki oroszul tanul!)

Ma végre megkaptam az órarendemet is. Hát, mit ne mondjak, nem egy egetrengető időbeoszás. Naponta egy-két 60 (!) perces órám van...  Persze nem akarom elkiabálni, még a végén kiderülhetnek turpisságok. A tárgyaim izgalmasnak tűnnek, dehát szerintem közelébe sem érhetnek Zsinkának. Az NT2 meglehetősen hiányzik: már napok óta senki diákkal nem beszéltem, akinek felcsillanna a szeme nemzetközis dolgok hallatán; és az is meglehetősen fárasztó, hogy újból és újból bemutatkozzak és megpróbáljam elmondani, ki is vagyok én és mit akarok itt.

De ettől eltekintve (bár a közeli barátok hiányától elég nehéz eltekinteni) a mai nap jól sikerült.Remélem, ez így is marad.

 

Örömmel jelenthetem, hogy a mai nappal hivatalosan is a Nottingham Trent University hallgatója lettem. (Azt hiszem, ezzel egy életre elegem is lett az egyetemi beiratkozásokból, még akkor is, ha idén a corvinusos kör csak pár kattintást jelentett.) A dolog nem ment minden fennakadás nélkül: a többlépcsős procedúra egyik pontjánál csak némi telefonálgatás után hitték el, hogy nekem nem kell tandíjat fizetnem. Mindeközben én próbáltam nagyon magabiztosnak tűnni: mintha egy angol egyetem tandíja - meglehet, csak egy szemeszterre- meg se kottyanna nekem.  A beiratkozás végén megkaptuk az azonosítókártyánkat a helyben készített elképesztően előnyös fotóinkkal, mely egyben bérletként is funkcionál majd.  Néhány dokumentum kitöltésével regisztrálhattunk az egyetem orvosi ügyeleténél is. Két nappal ezelőtt még kiakadtam rajta, de ma már szinte fel sem tűnt kedvenc, etnikumra vonatkozó kérdésem, amit eddig minden adandó kérdőíven/regisztrációs papíron feltettek nekem. Automatikusan ikszelem a „ fehér”-et,de közben elgondolkozok azon, vajon egy alapos genetikai vizsgált  milyen eredményre jutna.

Nottingham ma kimondottan gyönyörű volt: sütött a nap és így az angolok pólóra és rövidnadrágra/miniszoknyára váltottak. Mi persze nem dőltünk be az ilyen max 20 fokos olcsó trükköknek, és kabátban, sálban nyomtuk. (Képzelem: mi legalább olyan furának tűnhettünk a nyári szerkós helyieknek, mint ők nekünk.) A szép idő ellenére nem sokat időztünk a városban a lakótársaimmal, mert estére nagy terveink voltak. Ma kezdődött ugyanis  hivatalosan is a Welcome Week, amit illik méltóképpen megünnepelni. Akik olvassák ezt a blogot nyilván ismernek annyira, hogy tudják, nem vagyok az a kimondottan bulizós típus. Szeretek beülni valahova beszélgetni, ismerkedni, de egyik helyről a másikra céltalanul mászkálni … Hát, nem igazán az én világom. Pedig az este jól indult: néhány szomszéd átjött hozzánk spanolni, iszogatni. Ez teljesen oké is  volt, egészen addig, míg be nem mentünk a városba a hivatalos partyhelyre, ahol azonban nem nagyon volt semmi és senki. És akkor a szokásos körök: hova menjünk? tudtok valami jó helyet? tudod hol van az a hely, ahol a múltkor voltunk? biztos, hogy erre kell menni? etc.  A vége persze az lett, hogy fogtunk egy taxit, és hazamentünk.

Összességében nem volt rossz este, de azért ki kell hevernem annyira, hogy újult erővel tudjak lelkesedni az „outgoingolásért”.

Negyedik napom Nottinghamben nem volt annyira jó, mint az előzőek. Nem történt semmi lehangoló dolog, csak nem ébredtem olyan jókedvűen, mint eddig. De sebaj, fogjuk rá az időjárásra. (Haladok, ugye? Még egy hetet sem töltöttem Angliában, de már majdnem minden bejegyzésemben megemlítem az időjárást.)

Még reggel elugrottam kedvenc "kisboltunkba", a Sainsbury's-be tejért, hogy aztán az egyetemen ismét felkeressem pösze idegenvezetőmet egy ebéd erejéig. (Mellesleg reggelente/délelőtt sokkal rosszabbul beszélek angolul, mint délután; hogy aztán estére/éjszakára megint visszaessek.) Egy "halas" étterembe mentünk, ahol én természetesen fish and chips-t ettem. Annyi volt csak a baj, hogy nagyon kellett sietnünk mert Matthew (!) valami meetingre volt hivatalos. Nem is lett volna ezzel baj, ha csak ettünk volna, de a sietve evés-beszélgetés már más műfaj. Ettől függetlenül azért sikerült átrágnunk magunkat a külpolitikai kötelezőkön: UK és az EU, Közel-Kelet, Anglia és Oroszország. Számomra meglepő volt, micsoda ellenszenvet táplálnak a britek az oroszok iránt: totál elegük van a pénzes orosz üzletemberekből, akik felvásárolják az országukat, és ez tulajdonképpen érthető.

A délutánomat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam összeírni, hova szeretnék mindenképpen eljutni. A lista tele van egyelőre kivitelezhetetlennek tűnő tervekkel, de folyamatosan dolgozok az ügyön. Egy egynapos kirándulás a Bronte-nővérek Haworthjába nem is olyan meredek elképzelés (3 óra vonattal), de Wales vagy Skócia már kissé komplikáltabb. Pedig ki kell használni a lehetőséget, mert ennél közelebb nemigen kerülök ezekhez a helyekhez. Meg aztán ott még a kérdés: kivel menjek? Mert oké, hogy nekem életre szóló élmény lenne meglátni azt a tájat, ahol a Wuthering Heights játszódik, de nem vagyok benne biztos, hogy a lakótársaim is hasonlóan "meghatódnának" tőle.


 

A szerda meglehetősen nehezen indult: fejfájás, torokfájás, kialvatlanság... Mielőtt még gyanakodnátok: nem, nem másnaposság, szimplán csak megfázáskezdemény, amit remélhetően még csírájában elfojtottam egy bögre Neocitránnal.

A mai napi program az egyetem felderítése volt. Szóval Bea szépen csekkolta összes fellelhető Nottingham térképét és felkereste a Chaucer Buildinget a Burton Streeten, ahol a School of Social Sciences leledzik. (Kellenek az ilyen leledzik féle szavak, hogy mindig tudjam értékelni, mennyivel összetettebb nyelv a magyar az angolnál.) Az egyetemi épületek meglehetősen közel vannak egymáshoz, és így szabályos egyetemi városnegyedet képeznek. Legtöbbjük újépítésű, vagy frissen felújított-modernizált, de a főépület (az Arkwright Buliding) még klasszikus vonalú.  

Viszonylag könnyen boldogultam, és gyorsan megtaláltam az ERASMUS koordinátoromat, aki az energiavámpírok tipikus példája. Pár perc vele elvette az összes életkedvemet: merthogy túl sok tárgyat vettem fel, merthogy nem jól csináltam meg az online beiratkozásomat. Egyetlen kérdésemre sem adott egyenes választ, hanem úgy angolosan elkente a dolgokat. ("Meg tudná mondani, hogy mikor végződik pontosan a félév?" -"Hát, igazából akkor mehet haza, amikor csak akar, nem kell itt tartózkodnia a kurzus teljesítéséhez, szóval ahogy maga gondolja... ")

Akkor elég rendesen cserbenhagyott a pozitív életszemléletem, de hála egy nagyon lelkes, és meglehetősen fiatal (és pösze!- mintha maga a brit akcentus nem lenne elég) előadónak -aki körbevezetett az egyetemen- gyorsan visszanyertem a lelkesedésem. Nem csak az épületeket és az előadótermeket mutatta meg, hanem bemutatott pár jövendőbeli tanáromnak is "itt van a magyar lányunk" jelszóval. A Politikai gondolkodók tárgyam oktatója nagyon szimpatikus volt, és szerintem ő is meg lehetett elégedve velem, mert eléggé képben voltam a tárgyával kapcsolatban.

Az egyetem után nyakamba vettem a várost, vagyis hát csak a belvárost: messzebbre már csak azért sem merészkedek, mert nincs értelme. Először legyek tisztában azokkal a helyekkel, ahol nap mint nap meg kell majd fordulnom. Azt már most látom, hogy a kedvenc helyem az OLd Market Square lesz, egész egyszerűen azért, mert bármilyen irányba is indulok el a térről, mindenképpen jó helyre lyukadok ki: eldugott lemezboltokhoz (bakelitek!!!), a helyi könyvtárhoz (remélem, az Atonement csak azért nem volt bent, mert éppen olvassák és nem azért, mert egyáltalán nincs), egy nagyon hangulatos templomhoz etc.  Találtam egy nagyon hasznos second-hand bútorboltot, ahol majd beszerezhetem már napok óta áhított olvasólámpámat. Még lett volna kedvem sétálgatni, de annyira hideg szél fújt, hogy jobbnak láttam visszamenni a szállásunkra.

Mivel már napok óta nem nagyon ettünk semmi rendesebb, meleg kaját, lakótársaimmal nekiálltunk főzőcskézni. Nem is árt, ha több dolgot csinálunk együtt, mert az összhang azért még hiányzik. Nyilván nekem magasak az elvárásaim /ugyeugye, Lilla :)/, de én furának tartom, hogy mindenki annyira a maga kis világában él /kivéve persze az amcsi lányt/.  A vacsi jól sikerült, csak picit túllőttünk a célon már ami a mennyiséget illeti.

Úgy tűnik, ma sikeresebb vagyok a fotók beillesztésével, szóval kaptok egy képet a szobámról. Folytatása következik.
 

És igen!!! Van internetünk, szóval most mindenféle offline hókuszpókusz nélkül tudok blogolni. Hogy ez mennyire menő!

Egyébként az internet issue meglehetősen romantikus módon oldódott meg. Mert ugye van abban valami "édes", ha egy német srác egyszer csak megjelenik az interneteléréshez szükséges jelszavakkal együtt. :)

De akkor most inkább térjünk át a mai napomra: shopping time ezerrel. Oké, tényleg sok dologra van szükségünk, de egy amcsival vásárolgatva a papucsbeszerzés is kész esemény.Tengerentúli lakótársam, Ha hamisítatlan amerikai; vietnami felmenők ide, vietnami felmenők oda.

Nottingham még mindig fantasztikus. Ma már buszoztam is, és így tényleg minden nagyon közel van. Persze még szokni kell a baloldali közlekedést, de ez idővel ez is menni fog.
A belváros különösen jó hely: kellőképpen mozgalmas és minden kéznél van. Ugyanakkor megőrzött valami kisvárosi jelleget: többször előfordult, hogy a boltokban a pénztárosok ismerősként üdvözölték a vevőket. Engem is kiszemelt több idősebb néni is, biztos kedveseket mondhattak nekem, mert némi darling és honey kivehető volt, de ennél többre akkor és ott nem voltam képes.

Az időjárás tipikus angol: ködszerű eső, felhős ég, hideg. Most még egészen jól viselem, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan nagyon elegem lesz belőle.

Az egyetemen még nem voltam, de holnap azt az utat is megejtem. Pláne, mivel szükségem van pár aláírásra az itteni ERASMUS koordinátoromtól. Az egyetemi dolgokról egyébként nem sok fogalmam van még, de ma végre be tudtam jelentkezni életem immár harmadik egyetemi tanulmányi rendszerébe, a Nottingham Ternt University csodálatos, NOW névre hallgató online felületére. Most még tartózkodnék a véleménynyilvánítástól, de nem valószínű, hogy túlszárnyalná a NEPTUN-t. Persze azért adok neki egy esélyt.

Jelenleg a nappaliban ülök. Itt van a teljes "lakóközösség", kivéve a dél-koreai lányokat (Dzini és Andrea(!)), akik 3 napra elutaztak Londonba. A spanyolok többnyire egymás között kommunikálnak, és az egyikük meglehetősen barátságtalannak tűnik, de talán csak én reagálom túl. Szóval ő is kap még egy esélyt.

Ami a fotókat illeti: az előző blogbejegyzésbe kb. fél óráig próbáltam beaplikálni pár képet, de sajnos nem sikerült, így picit elment a kedvem a dologtól. Holnap azért újra megpróbálom.

 

Melyen kiderül, hogy Angliában tényleg nehéz túlélni melegvizes tömlő nélkül

(Elöljáróban: nincs internet, lehet, jó darabig nem is lesz, de bizakodom: mihelyst  működik a hozzáférés, posztolom a bejegyzést)

A repüléshez nem fűznék kommentárt, mert szörnyű volt. Tömegnyomor, turbulencia, idegeskedés… Az egésznek prímán megadta az alaphangját, hogy a helyét mindenki maga „választhatta ki”, ami lényegében a BKV-s nyomakodás wizzair-es változata. De legalább a felhők felett sütött a nap… hogy aztán a 9 fokos londoni levegő még inkább pofán vágjon.  (Időjárás fronton Nottinghamben sem volt túl sok változás. Fűtésünk nincs, marad a rózsaszín csoda-ágymelegítőm)

 Az országba történő hivatalos, útlevélfelmutatós belépésre várakozva mindenki megtudhatta a gondosan elhelyezett plakátokból, hogy évente 30 000 embert utasítanak vissza a határról, és toloncolnak haza. Szóval az alaphang megvolt. De amúgy igazságtalan vagyok: angliai első napom mindenképpen többet érdemel cinizmusnál, mert igenis nagyon jó volt! A Lutontól Nottinghamig tartó vonatút minden elvárásomnak megfelelt: legelők birkákkal, lovakkal; lápok hattyúkkal; nagyon brit emberek nagyon brit akcentussal. Úgy éreztem magam, mint valami brit filmben, ahol Emma Thompson és Alan Rickman velem utazik az East Midland Trains nottinghami vonatán.

A vasútra persze elfelejtettek értem jönni, de pár telefonálás után az is megoldódott.
Amúgy én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretem mindig megjegyezni, hogy mi volt az „első”: az első mondat, amit rendesen megértettem; az első dal, amit hallottam; az első autó, amiben utaztam. A ’don’t leave your baggage unattended’ elsőmondat még egészen bele is illik az általam elképzelt Anglia- képbe, de az ABBA és a Mercedes már nem annyira.  De ugyanakkor Nottingham fantasztikus, mindenfelé tipikus angol sorházak, utcanév táblák (az első Drive-nál meg is dobbant a szívem: úristen, hát Privet Drive!)
A hely, ahol lakok nem túl nagy szám, ahhoz képest, hogy mennyibe került, de nyilván nem a magyar árakból kell kiindulni. Végülis van saját szobám, ami jelenleg még elég sivár, de már dolgozok rajta (az amazing timetable sokat dob a dolgon :P)

Viszont a lakótársak már megérnek egy misét: két spanyol, két dél-koreai, egy ausztrál és egy amerikai. Ergo: én vagyok az egyetlen, aki ebben a társaságban senkivel sem használhatja az anyanyelvét. Az amcsi lány kellőképpen fel is rázott minket, nem is lenne amerikai, ha nem aktívkodna és szocializálódna már kb. az érkezése előtti 10 percben.
Persze Jane Austen és a többiek nála tabu téma, de hát istenem , az amcsikat így szeretjük.

Természetesen lett némi közös kasszánk, amibe ki vonakodva, ki lelkesen beletette a maga részét, szóval a közös használatú cuccokra lesz keret. A koreaiak alig beszélnek angolul, a spanyolokat nehéz érteni, de amúgy nagyon rendesnek tűnnek.  (A legfiatalabb én vagyok.)  Főzni persze egyikünk sem tud, de annyi baj legyen.