Örömmel jelenthetem, hogy a mai nappal hivatalosan is a Nottingham Trent University hallgatója lettem. (Azt hiszem, ezzel egy életre elegem is lett az egyetemi beiratkozásokból, még akkor is, ha idén a corvinusos kör csak pár kattintást jelentett.) A dolog nem ment minden fennakadás nélkül: a többlépcsős procedúra egyik pontjánál csak némi telefonálgatás után hitték el, hogy nekem nem kell tandíjat fizetnem. Mindeközben én próbáltam nagyon magabiztosnak tűnni: mintha egy angol egyetem tandíja - meglehet, csak egy szemeszterre- meg se kottyanna nekem. A beiratkozás végén megkaptuk az azonosítókártyánkat a helyben készített elképesztően előnyös fotóinkkal, mely egyben bérletként is funkcionál majd. Néhány dokumentum kitöltésével regisztrálhattunk az egyetem orvosi ügyeleténél is. Két nappal ezelőtt még kiakadtam rajta, de ma már szinte fel sem tűnt kedvenc, etnikumra vonatkozó kérdésem, amit eddig minden adandó kérdőíven/regisztrációs papíron feltettek nekem. Automatikusan ikszelem a „ fehér”-et,de közben elgondolkozok azon, vajon egy alapos genetikai vizsgált milyen eredményre jutna.
Nottingham ma kimondottan gyönyörű volt: sütött a nap és így az angolok pólóra és rövidnadrágra/miniszoknyára váltottak. Mi persze nem dőltünk be az ilyen max 20 fokos olcsó trükköknek, és kabátban, sálban nyomtuk. (Képzelem: mi legalább olyan furának tűnhettünk a nyári szerkós helyieknek, mint ők nekünk.) A szép idő ellenére nem sokat időztünk a városban a lakótársaimmal, mert estére nagy terveink voltak. Ma kezdődött ugyanis hivatalosan is a Welcome Week, amit illik méltóképpen megünnepelni. Akik olvassák ezt a blogot nyilván ismernek annyira, hogy tudják, nem vagyok az a kimondottan bulizós típus. Szeretek beülni valahova beszélgetni, ismerkedni, de egyik helyről a másikra céltalanul mászkálni … Hát, nem igazán az én világom. Pedig az este jól indult: néhány szomszéd átjött hozzánk spanolni, iszogatni. Ez teljesen oké is volt, egészen addig, míg be nem mentünk a városba a hivatalos partyhelyre, ahol azonban nem nagyon volt semmi és senki. És akkor a szokásos körök: hova menjünk? tudtok valami jó helyet? tudod hol van az a hely, ahol a múltkor voltunk? biztos, hogy erre kell menni? etc. A vége persze az lett, hogy fogtunk egy taxit, és hazamentünk.
Összességében nem volt rossz este, de azért ki kell hevernem annyira, hogy újult erővel tudjak lelkesedni az „outgoingolásért”.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.